Ma mindenekelőtt azért tekintünk Szent Katalinra, hogy megcsodáljuk benne azt, ami azonnal feltűnt azoknak, akik közelébe jutottak: különlegesen gazdag emberségét. Ez semmiképpen nem homályosította el, inkább növelte és tökéletesítette a kegyelem. Mintegy ez tette őt annak az igazságszerető, egészséges keresz­tény „humanizmusnak” az élő példaképévé, melynek alaptörvényét Szent Katalin dominikánus rendtársa és tanítója, Aquinói Szent Tamás fogalmazta meg. Aforiz­mája jólismert: „A kegyelem nem nyomja el, hanem feltételezi és tökéletesíti a természetet.” A teljes dimen­ziójú ember olyasvalaki, aki Krisztus kegyelme szerint cselekszik...

    Tehát a mi szentünknek női természete volt, bőséggel rendelkezett képzelőerővel, intuícióval, érzékenységgel, akaraterővel és a cselekvés igényével, könnyen szót tu­dott érteni az emberekkel és szívesen vállalta a szolgá­latot. Inkább átszellemült, nem pedig elszegényedett Krisztus világosságában, aki jegyeséül hívta, hogy misztikus módon azonosuljon vele a „belső tudás” mélységeiben, hogy hozzá hasonlóan elkötelezze magát a jótékonyság, a társadalmi, sőt politikai cselekvés mel­lett, nagyok és kicsinyek, gazdagok és szegények, tudó­sok és tudatlanok között. E csaknem írástudatlan leány képes lett arra, hogy meghallgassák, olvassák, vélemé­nyét figyelembe vegyék városok és birodalmak uralko­dói, fejedelmek és az Egyház főpapjai, szerzetesek és teológusok, akik közül sokan tanítójukként és anyjuk­ként tisztelték őt.

    Csodálatos nő volt. A XIV. század második felében megmutatta, mire képes egy emberi lény.

    Ismétlem – egy nő, alacsony sorú kelmefestő lánya, megmutatta, hogyan tud figyelni az egyetlen Pásztor és Tanító hangjára, s lelki táplálékot szerezni az Isteni Je­gyes asztalánál, akinek „bölcs szűzként” nagylelkűen egész életét szentelte.

    A kegyelem mesterműve volt, mely megújította és felemelte az emberi lényt a szentség tökélyére, mely egyúttal az emberség alapvető értékeinek teljes meg­valósulása is... Bárcsak a mai emberek is, különösen a keresztények újból felfedezhetnék azokat a csodákat, melyeket a „cella magányában” lehet csak megismerni és élvezni, valójában Krisztus szívében! Akkor az em­ber ismét rátalálna önmagára, s méltóságának okaira, minden értékének alapjára, örök hivatásának magasla­tára!