Szent Adalbert szláv származású és keresztneve „Woitech” volt, mely annyit jelent, mint „vigasztalás a hadseregnek”. Legkorábbi képzettségét Cirill és Metód szellemiségében szerezte meg, mely a szomszédos terü­letről sugárzott át Csehországba. Ezután személyében ez a szellemiség csatlakozott a nyugati gondolkodással, melyet ez idő tájt a Cluny-mozgalom képviselt, a nyu­gati szerzetességen belül, mely Szent Benedektől indult el. Ez „két különböző jellegű kultúra volt, de ugyanak­kor rendkívüli módon kiegészítették egymást.” A ben­cés kultúra „logikusabb és racionálisabb” volt, a szent görög testvéreké pedig „misztikusabb és ösztönösebb”. Akkor együtt haladtak, s ma is együtt kellene haladni­uk, a kölcsönösség alapján, hogy fenntartsák és erősít­sék Európa szellemi és kulturális egységét.

    Szent Adalbert jelképe annak az értelmiségiből lett püspöknek, evangelizátornak és reformernek, aki életét áldozva Krisztusért vállalja a vértanúságot. Mindenki iránt telve volt könyörülettel, de gyors volt abban is, hogy minden ember méltóságát és jogait erővel is meg­védje a hatalmasok elnyomása és zaklatása ellen. Arra is jó példát adott, hogyan lehet valódi megbékélést te­remteni keresztények és nem keresztények között.

    Honnan kapta ezt a nagy világosságot és lelkierőt? Két forrásból, melyet szét sem tudott választani: a tudo­mány iránti mélységes szomjúságából, az elmélkedés és a szigorú életvitel szeretetéből, illetve az Egyház és a Szentatya iránti feltétlen hűségéből. Azok a cselekedetek, melyeket  véghezvitt élete során, maguk is világos tanújelét adják szelleme e kettősségének a misszio­náriusi tevékenység és az elmélkedő csöndesség között Krisztus római helytartója mellett, ahol sok évig élt, egy aventinusi kolostorban.

    Amikor pedig visszatért Csehországba, nagyban hoz­zájárult, hogy a kereszténység fénye kelet felé sugároz­zák.