„Ő majd megszabadít titeket”... „Ti, kik a Legmaga­sabb hajlékában lakoztok.” Abban a pillanatban, ami­kor megkísértette Krisztust, a kísértő utalt egy zsoltár igéire, mely Isten jóságos gondviselését dicsőíti. Mivel meg akarta győzni a Messiást, s rábeszélni arra, vesse le magát a jeruzsálemi templom legmagasabb párká­nyáról, emlékeztette Őt: „Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad” (Mt. 4:6).

    Aztán, mint tudjuk, Krisztus rápirított a kísértőre, mondván: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet” (Mt. 4:7). Megrótta azért, mert visszaélt az isteni igékkel, kifa­csarva értelmezte őket, és meghamisította a bennük rej­lő igazságot. ”Ipse liberabit te” — „Ő majd megszaba­dít téged.” Az Egyház a böjti időszak minden egyes napján emlékeztet bennünket az ember megszabadításá­nak valódi jelentésére, melyet Isten bevégzett és tovább folytat Krisztusban: szabadulást a bűntől, szabadulást a test vágyaitól, a szem kívánságaitól és az élet gőgjétől (vö. 1 Jn. 2:16), szabadulást mindattól, ami az embert leginkább nyomasztja, még akkor is, ha megengedi szá­mára az önálló döntés látszatának megőrzését.

    Az ember ezeket a látszatokat a tárgyak birtoklásával és használatával óvja meg, olyan szolgálat áraként, me­lyet nem érez szolgálatnak, de mellyel másokat is szol­gálatra késztet, gyakran erőszakkal, felebarátjának ká­rára. Az ember igazi felszabadítása, melyet Krisztus hozott el számára, szabadulást jelent a szabadság lát­szatától is, mely nem igazi szabadság. „Ipse liberabit te...”

    Nagyböjt idején az Egyház arra szólít, hajtsunk fejet Isten előtt. S amikor felemeljük fejünket, Krisztust lát­juk, az Ember Megváltóját. Egész élete által tanít ben­nünket, s különösen szenvedésével és halálával arra, mit jelent a „szabadság”.