„Téged pedig, fiú, a Magasságbeli prófétájának fog­nak hívni.” E szavak mai szentünkről szólnak. A pap, Zakariás ezekkel a szavakkal üdvözölte saját fiát, mi­után visszanyerte beszélőképességét. E szavakkal üdvö­zölte a fiút, akinek saját akaratából és az egész család meglepetésére a János nevet adta. Ma az Egyház felidé­zi számunkra ezeket az eseményeket azzal, hogy meg­emlékezik Keresztelő Szent János születésének ünnepé­ről.

   János meghívása napjának is lehetne nevezni, Jáno­sénak, Zakariás és az Ain-Karim-beli Erzsébet fiának, hogy az Ószövetség utolsó prófétája legyen, s a Messi­ás, Jézus Krisztus hírnöke és közvetlen előfutára. Mert ő, aki ilyen szokatlan körülmények között jött a világra, magában hordozta az isteni szólítást. Ez a meghívás magából az isteni tervből eredt, megváltó szeretetéből, és az emberiség történetébe vésődött fogantatásának el­ső pillanatától kezdve anyja méhében. Fogantatásának összes körülménye, s magának Jánosnak a születése Ain-Karimban jelzi a szokatlan felszólítást: „Egyenges­sétek az Úr útját, tegyétek járhatóvá ösvényeit!”

   Tudjuk, hogy Keresztelő Szent János teljes életével válaszolt erre a meghívásra. Tudjuk, hogy utolsó lehe­letéig hűséges maradt hozzá. És ezt a leheletet börtön­ben adta ki, Heródes parancsára, Salome kérésének en­gedve, aki bosszúvágyó anyja, Heródiás unszolására cselekedett. De a liturgia most mindezt nem említi, mert más napra tartogatja. Ma a liturgia azt mondja nekünk, hogy örvendezzünk az Úr hírnökének születése felett. Azt mondja nekünk, hogy köszönjük meg Isten­nek, hogy meghívást adott Keresztelő Szent Jánosnak.