Három nagy és szent nap idézi fel Krisztus szenve­dését, halálát és feltámadását. A szavak, melyeket az Úr használ, hogy bejelentse saját közelgő végét, ezért a dicsőségre utalnak. „Elérkezett az óra, amikor megdi­csőül az Emberfia... Megrendült a lelkem. Mit is mond­jak: Atyám szabadíts meg ettől az órától?” (Jn. 12:23, 27). Azután ejti ki azokat a szavakat, melyek oly mé­lyen kinyilvánítják a megváltó halál misztériumát: „íté­let van most a világon... Én meg, ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn. 12:31— 32). Krisztus földről való felemeltetése megelőzi dicső­ségben való felemelkedését. Ez a keresztfán való fel­emeltetés, a vértanúság felemeltetése, erkölcsi felemel­kedés.

    Jézus e titokzatos szavakkal is megjósolja halálát: „Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha el­hal, sok termést hoz” (Jn. 12:24). Halála az élet ígérete; az élet forrása mindannyiunk számára. Az Örök Atya előre elrendelte ezt a halált a kegyelem és megváltás érdekében, miként a búzaszem halála a föld alatt is a természet rendje szerint való, hogy a mag kicsírázzék és a szár sok kalászt hozzon. Ebből lesz midennapi ke­nyerünk, az ember tápláléka.

    A Krisztus halálával végrehajtott áldozat is lelkünk tápláléka lett a kenyér színe alatt.