Istenben hinni – ez az első igazság
„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.” Ez a hit első igazsága, Hitvallásunk első cikkelye. A teremtmények tanúságot tesznek a Teremtő Istenről. Az ember minél inkább elámul a teremtmények sokféleségén, gazdagságán és szépségén, annál nagyobbra nő benne a vágy, hogy leboruljon Teremtője előtt, s ennek a vágynak növekednie is kell. Térden állva az Úr előtt, boruljunk le előtte és imádjuk őt.
Ezek nem túlzó szavak. Csak megerősítik a hit alapvető logikájának és a gondolat alapvető logikájának örök útjait a kozmoszról is, a mikro- és makrokozmoszról. Itt valóban a hit sajátos módon erősíti önmagát, mint rationale obsequium, azaz „ésszerű imádat”.
Kérlek titeket, gondolkozzatok el erről a jelen civilizáció hatalmas területein valóban létező aránytalanságról: minél jobban ismeri az ember a kozmoszt, látszólag annál kevésbé érzi kötelességének, hogy „térdet hajtson” és „leboruljon” a Teremtő előtt.
Szükséges-e megkérdeznünk, miért?
Vajon az emberek azt hiszik, hogy a világ megismerése és az ebből származó következmények feletti öröm a teremtés urává teszik az embert? Nem inkább arra kellene-e gondolniuk az embereknek, hogy amit az ember tud – a mikrokozmosz megdöbbentő gazdagságáról és a makrokozmosz dimenzióiról – azt, úgymond, „előre gyártva” kapja, és amit létrehoz ennek alapján, azt azoknak a nyersanyagoknak és bőségüknek köszönheti, melyeket a teremtett világban talál?...
De lehetséges-e, hogy a mai ember valójában nem gondol arra, hogy alapvető „igazságtalanságot” követ el a Teremtővel szemben civilizációja egész fejlődésének irányával és gondolkodásmódjával?
„Jöjjetek, térdeljünk le Őelőtte, aki mindezt megalkotta!”