Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert azáltal, hogy szeretetből hívta életre; ugyanakkor arra teremtette, hogy szeressen. Isten a szeretet, és ön­magában a szeretet misztikus, személyes kapcsolatát éli meg. Azzal, hogy az emberiséget a maga képére terem­tette és szakadatlanul megőrzi szeretetében, Isten be­lénk véste az erre való hajlamot, következésképp a sze­retet és a közösségteremtés képességét és felelősségét is beleoltotta a férfi és a nő emberi mivoltába. Így hát a szeretetre való hajlandóság alapvető és veleszületett tu­lajdonsága minden emberi lénynek. Mivel az ember testet öltött lélek, vagyis olyan lélek, amely a testben kifejezi magát, a testben, amelyet betölt és átjár a hal­hatatlan lélek, az ember arra vágyik, hogy ezt az egységes egészet szeresse. A szeretet tehát magához öleli az emberi testet is, és a test a lelki szeretet részesévé válik.

    A keresztény kinyilatkoztatás két módját ismeri az ember szeretetvágyának kielégítésére - házasság vagy szüzesség. A megfelelő formában mindkettő a legmé­lyebb igazságot adja vissza az emberre vonatkozóan, azt, hogy Isten „saját képmására” teremtette őt.

    Következésképp a szexualitás –  amely által a férfi és a nő egymásnak adják magukat, s amely cselekedet kizárólag a házastársak között helyénvaló, valójában nem pusztán biológiai jelenség, de az emberi személy mint olyan legbensőbb, legbizalmasabb lényegét érinti. A nemiség kibontakozása csak akkor valósul meg iga­zán emberi módon, ha az szerves része annak a szere­tetnek, amellyel a férfi és a nő a halálukig elkötelezik magukat a másik mellett.

    Ezt a teljességet igényli a hitvesi szeretet, amely egyúttal megfelel a felelősséggel vállalt termékenység követelményének is. Mivel a célja az, hogy egy új em­beri lényt létrehozzon, ez nem csak egy biológiai aktus –  messze, messze több annál.