Míg az agnosztikus világnézetek – melyek ellensé­gesek a keresztény tradíciókkal szemben –, vagy ép­pen a kifejezetten ateista világnézetek valamelyike lelkesíti a nagy gondolkodókat, addig egyre nagyobb szükség van arra, hogy az Egyház létrehozzon egy kul­túrák közötti párbeszédet, hogy így a ma embere is fel­fedezhesse, hogy Isten nem az ember vetélytársa, ha­nem az, aki őt felruházza azokkal az eszközökkel, me­lyek segítségével teljes mértékben megvalósíthatja ön­magát – Isten képére és hasonlatosságára. Az ember valójában tudja, hogy múlhatja felül önmagát végtelen módon. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka az a sok zseni­ális alkotó, akik oly nagy erőfeszítéssel igyekszenek a szépség és az igazság transzcendentális, örök értékeit időtálló gondolatokba és műalkotásokba foglalni, olyan értékeket tehát, amelyeket pillanatnyilag úgy fogunk fel, mint az abszolút kifejeződéseit. így ma a különböző kultúrák közötti találkozás úgy fogható fel, mint ami megtisztelő párbeszédre ad alkalmat azok között az em­berek között, akiket jobban összekapcsol az, hogy a ko­runkra jellemző új humanizmust akarják megtalálni, mint amennyire a különbségek elválasztják őket egy­mástól.

    Másfelől a mi kortársainknak, különösen a katoliku­soknak sürgősen fel kell tenniük maguknak azt a kér­dést, hogy mely körülmények azok, melyek a népek fejlődését elősegítik. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kul­turális haladás szorosan összekapcsolódik egy igazsá­gosabb és testvéribb világ építésével...

    Következésképp, apostoli küldetésem erejénél fogva, érzem a rám ruházott felelősséget, hogy az egyetemes Egyház szívében, de kapcsolatban és egyetértésben a helyi egyházakkal elmélyítsem a Szentszék kapcsolatát a kultúra minden vívmányával, és megújuló kapcsolatot tartsak fenn a nemzetek nagy családján belül a gyü­mölcsöző nemzetközi együttműködés keretében. Mert a nemzetek közössége olyan nagy közösség, melyet „kü­lönböző kötelékek kötnek össze, de lényegében és min­denek felett a kultúra köteléke”.