Drága testvéreim, gondolkodjatok el jövendő részete­ken, ahogy mindenki gondol azokra a szeretteire, akik előtte távoztak el a hit jegyében és békés álommal al­szanak. „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk” (1 Jn 3,2). így hát hézag van aközött, amik vagyunk és aközött, amivé leszünk. E között a két pólus között feszül a vá­rakozásunk és reményeink túlmutatnak a halálon is, mert a halál csak átmenet az Úrral való végső találko­zás felé, mert „azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van” (Jn 3,2).

    A mai nap arra szólít fel minket, hogy különleges kö­zösséget alkossunk és éljünk meg elhalt szeretteinkkel. Hittel és imával helyreállítjuk a köztük és köztünk lévő családi kapcsolatokat, ők figyelnek minket, követnek minket és segédkeznek nekünk. Ók már úgy látják az Urat, „amint van”. így hát bátorítanak minket, hogy folytassuk utunkat, azt a zarándokutat, amely még hát­ravan nekünk a földön. Tény, hogy „nincsen itt maradandó hazánk” (Zsid 13,14). Fontos, hogy ne fáradjunk bele, ne veszítsük szem elől végső célunkat. Kedves megboldogultjaink ott vannak, ahová mi is megtérünk. Valóban van közös alap közöttünk, amely szomszédok­ká tesz minket. Ez az alap a keresztségben történő kö­zös beavatottságunk a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek misztériumába. Ez az a pont, ahol meg­érintjük egymás kezét, mert ezen a helyen, ezen a terü­leten a halál nem létezik, csak a soha véget nem érő élet egyetlen folyama.