Szeretném felhívni a figyelmet a keresztség olyan jellegzetességére, mely talán a legáltalánosabban is­mert. A keresztségben nevet adnak nekünk: ezt kereszt­névnek hívjuk. Az Egyház hagyományai szerint ez egy szent neve, valamelyik hős neve Krisztus követői kö­zül, egy apostolé, egy mártíré, vagy egy szerzetesi elől­járóé mint amilyen Szent Benedek, akinek szerzetesei a Westminster apátságot alapították... ha ilyen neveket említünk, ez újra emlékeztet bennünket arra, hogy a szentek egyezségének tagjai vonnak minket közössé­gükbe, s ugyanakkor a keresztény élet nagy példaképei vetülnek elénk. London különösen büszke lehet két ki­váló szentjére, világi mértékkel mérten is két nagy em­berére, az angol nemzeti hagyomány két nagy alakjára, John Fisherre és Thomas More-ra.

   John Fisher, Cambridge reneszánsz szellemiségű tu­dósa, hitéhez hűséges püspök, aki különös gonddal szolgálta püspöksége népét, különösen a szegényeket és betegeket. Thomas More a világi ember példaképe volt, aki teljességgel az evangélium szerint élt. Kiváló tudós volt, hivatásának éke, szerető férj és atya, szerény a jómódban, bátor a megpróbáltatásban, kedélyes és is­tenfélő ember. Együtt szolgálták Istent és hazájukat — a püspök és a világi ember. Együtt is haltak meg, egy boldogtalan kor áldozataiként. Ma az isteni kegyelem megadta nekünk, mindannyiunknak, hogy kinyilvánít­suk nagyságukat és megköszönjük, hogy ilyen embere­ket adott Angliának. E mai igazságos és nagylelkű Angliában senki sem fog haragudni a katolikus közös­ségre, ha büszke saját történelmére.