A lélek e sajátos időszakában, mely a Nagyböjt, a megbékélésre való szólításnak különös visszhangja és ereje kell, hogy legyen szívünkben és tudatunkban. Ha valóban Krisztus tanítványai és hitvallói vagyunk – aki kiengesztelte Istent az emberrel – nem élhetünk anélkül, hogy a magunk részéről is ne törekednénk ilyen belső megbékélésre. Nem szabad a bűn állapotá­ban maradnunk, s elmulasztanunk bármely erőfeszítést, hogy ismét megtaláljuk az utat, mely az Atya házába vezet, ahol mindig várja a mi visszatérésünket.

    A Nagyböjt idején az Egyház arra szólít minket, hogy keressük ezt az utat. „Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel.”(2 Kor. 5:20) Csak ha megbékélünk Istennel Krisztus nevében, akkor ízlelhe­titek meg „mily jóságos az Úr" (Zsolt. 34:9), ha mint­egy magatokon tapasztaljátok meg.

    Nem Isten szigorúsága miatt van, hogy világszerte a gyónásban férfiak és nők bűneikről szólnak: inkább az Ő kegyes bőkezűségéről szólnak. S hányan jönnek a gyóntatószékbe, néha sok éves távollét után, halálos bűnök terheit viselve, és amint megszabadultak tőlük, meglelik a vágyakozott megkönnyebbülést. Megtalálják a lelkiismeret örömét és békéjét, amit sehol másutt nem lelhetnek meg. Voltaképp senkinek sincs hatalma ah­hoz, hogy megszabadítson minket bűneinktől: csak Is­tennek van ilyen hatalma. És az az ember, aki ilyen feloldozást kap, a lélek új életének kegyelmét kapja meg, amit egyedül Isten adhat meg nekünk végtelen jóságá­val.

    „Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta, minden szorongatásból kiszabadította.” (Zsolt. 34:7).