A bűnbánatra, megtérésre való szólítás annyit tesz, hogy nyissuk meg önmagunkat mások előtt. Ezt a szó­lítást semmi sem pótolhatja az Egyház és az ember tör­ténetében. Ennek a hívásnak végtelenbe nyúló célja van.

Ez a hívás mindenkihez szól, minden egyes ember­hez, mindenkihez saját mértéke szerint. Ezért minden­kinek a hívás kettős célja szempontjából kell önmagára is tekintenie.

Krisztus azt kéri tőlünk, hogy nyissuk meg önma­gunkat mások irányában. De miféle mások irányában? Azok irányában, akik éppen mellettünk vannak, ebben a pillanatban! Krisztus e felhívását nem lehet „elnapol­ni" bizonytalan időre, amikor majd a „megfelelő" kol­dus jelentkezik kinyújtott kézzel.

Mindenki számára nyitottnak kell lennem, készen ar­ra, hogy „kölcsönadjam magam". Kölcsönadjam ma­gam, de mihez? Jól tudjuk, hogy néha egyetlen szóval is „megajándékozhatjuk" egymást, de egyetlen szóval le is sújthatunk rá, megsérthetjük, megsebezhetjük. Még meg is „ölhetjük" erkölcsi értelemben. Vagyis el kell fogadnunk Krisztus e meghívását a szokott, min­dennapi helyzetekben is, amikor mindegyikünk „adhat" is a másiknak valamit, s ugyanakkor tudja, hogyan fogadhatja el, amit mások adnak neki... Nem szabad zár­kózottnak és hálátlannak lennem, nem szabad elszige­telnem magam.

Ha el akarjuk fogadni Krisztus felszólítását arra, hogy legyünk nyitottak mások kéréseire, akkor látnunk kell, teljesen át kell alakíta­nunk mindennapi életformánkat.

El kell fogadnunk ezt a hívást az élet valós dimenzi­ójában, nem pedig elhalasztanunk addig, amíg a feltéte­lek és körülmények megváltoznak, amíg a szükség megmutatkozik. Szüntelenül őriznünk kell ezt a belső készenlétet. Különben, amikor a „rendkívüli" alkalom eljő, esetleg nem leszünk készen élni vele.