Arpádházi Szent Erzsébet egy édes illatú virág volt, amely Szent István dinasztiájában bontotta ki szirmait, egy olyan fiatal feleség és anya, aki alig huszonnégy évet élt.

    Korán megtanulta anyjától, hogy szeresse Jézust és Máriát. A körülötte lévők szeretetét megnyerte tevé­keny személyiségével és előítélet nélküli szeretetével. Csak Krisztus akaratát vágyott követni, egész szemé­lyéből Krisztus szeretete surgárzott. Mikor a feszület előtt térdelt, levette koronáját, és azt mondta: „Hogyan viselhetnék én aranykoronát, mikor az Úr töviskoszorút visel? És énértem hordja azt!”

    Élete beteljesülését jelentette a thüringiai őrgróffal, Ludwiggal való szerelme. A lány alig tizennégy éves volt, a fiú is csak huszonegy. Istenben szerették egy­mást, és segítettek egymásnak, hogy egyre jobban és jobban szeressék Istent. Mély hálával fogadták Istentől egy új élet ajándékát. Ki maradhatott volna közömbös egy tizenöt éves anya elragadtatott örömével és Ludwig és Erzsébet hatalmas szerelmével szemben? A fiatal anya Krisztus szeretetétől sarkallva végiglátogatta a betegeket, a szegényeket, a lelencgyerekeket. Erzsébet mindannyiuk anyjává lett.

    Az öröm sose hunyt ki a szívében, és amit adott, evangéliumi örömmel adta. Azt mondta: „Amit adunk, kedvesen és jószándékkal kell adnunk.” Tömegestől jöttek hozzá a betegek és az elhagyottak. Ó, aki szünet nélkül Isten jelenlétében élt, sokaknak visszaadta egészségét és Isten békéjét. „Látjátok, ahogy mondot­tam nektek, boldoggá kell tenni az embereket.”

    1231. november 16-ról 17-re virradó éjszakáján halt meg. Erzsébet, aki most már örökre egyesült Krisztus­sal és szeretteivel, azóta is lángoló fáklya mindazok­nak, akik Krisztus akaratának megfelelelően feleba­rátaikat akarják segíteni.