Ha tehát a mi korunk, a mi nemzedékünk ideje, a korszak, mely a keresztény időszámítás második évez­redének vége felé tart, a nagy fejlődés korának mutat­kozik is, sok tekintetben a nagy veszélyek korszaka is az ember számára. Az Egyháznak beszélnie kell erről a fenyegetésről minden jóakaratú embernek, s mindig fenn kell tartania velük a párbeszédet erről. Úgy lát­szik, az ember helyzete a modern világban valóban messze távolodott az erkölcsi rend objektív követelmé­nyeitől, az igazságosság feltételeitől és leginkább talán a közösségi szeretettől. Mi itt csupán azzal foglalko­zunk, mely a Teremtő első, az emberhez intézett üzene­tében nyert kifejezést abban a mondatban, melyben ne­ki adta a földet, hogy „uralma alá hajtsa”. Ezt az első üzenetet megerősítette az Úr Jézus a megváltás miszté­riumában. Ez nyer kifejezést a II. Vatikáni Zsinat taní­tásának gyönyörű fejezeteiben, melyek az ember „ural­máról” szólnak, vagyis hivatásáról, hogy osztozzék a királyi méltóságban - a munus regáléban - Krisztus­sal együtt. Ennek a „királyságnak” és „uralomnak” az alapvető jelentősége - mellyel az ember a látható vi­lág felett rendelkezik, s melyet maga a Teremtő bízott az emberre - hogy az erkölcsnek elsőbbsége van a technikával szemben, a személynek a dolgok ellenében, és hogy a szellem magasabbrendű, mint az anyag.

Ezért kell a mai fejlődést nagyon figyelmesen követ­ni. Ennek a fejlődésnek minden szakaszát, hogy úgy mondjuk, e szempont röntgensugarával kell átvilágíta­nunk. Ami a fő kérdés, az az egyének fejlődése, nem csupán azon dolgok megsokszorozódásáé, melyeket az emberek használhatnak. Amint egy modern filozófus mondta és amint a zsinat is megállapította, nem annyira arról van szó, hogy „többel bírjunk”, hanem hogy „töb­bek legyünk”.