Megkísértetéseink számának és sokféleségének alap­ja az a hármas érzéki vágy, melyről Szent János szól nekünk első levelében: „mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet ke­vélysége nem az Atyától van, hanem a világból” (1Jn. 2:16).

    Amint ez jól tudott, Szent János gondolkodása sze­rint a „világ”, melytől a keresztényeknek távol kell tar­taniuk magukat, nem teremtés, nem Isten műve, melyet az ember uralma alá rendelt, hanem mindennek jelképe és jele, mely elválaszt Istentől, vagyis az ellentéte „Is­ten országának”. A világnak három olyan területe van, melytől a keresztényeknek távolságot kell tartaniuk, ha hívek akarnak maradni Jézus üzenetéhez. Ezek az érzé­ki vágyak, a földi javak iránt érzett túlzott sóvárgás - melyekre az emberek azt hiszik, egész életüket alapoz­hatják - és a gőgös függetlenség érzése Istentől... ez a három „érzéki vágy”, ez a három nagy kísértés, mely­nek a keresztények ki vannak téve földi életükben.

    De e hármas kísértés mögött megtaláljuk a legkoráb­bi és mindenre kiterjedő kísértést is, melyet maga a Sátán intézett ős-szüleinkhez: „olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat” (vö. Ter. 3:5).

    Az első Ádám magára szavazott Isten helyett, enge­dett a kísértésnek és szegény, gyarló, gyönge, „mezíte­len” lett, „a bűn szolgája” (vö. Jn. 8:34).

    A második Ádám, Krisztus azonban megerősítette az ember alapvető szervezeti és ontológiai függőségét Is­tentől, a Sátán ellenében. Krisztus azt mondja nekünk, hogy az ember nem alázkodik meg, inkább méltóságá­ban felmagasztosul, valahányszor leborul és imádja a Végtelen Lényt, Teremtőjét és Atyját: „Uradat, Istene­det imádd, s csak neki szolgálj!” (Mt. 4:10).