A Gyermek Jézusról  nevezett Szent Teréz

Lelkünk arra késztet minket, hogy felkiáltsunk: „Abba! Atyám!” Talán nehéz is lenne olyan szavakat találnunk, melyek ennél mélyrehatóbbak és ugyanakkor szívbemarkolóbbak lennének, s melyekkel jobban érzékeltethetnénk Thérése Martin személyes vonzerejét szívének különleges ajándékát, mely az ő szívén át az Egyház ajándékává is lett. Olyan ajándék volt ez, mely a maga egyszerűségében is csodálatos volt, egyetemes és ugyanakkor teljességgel egyedi ajándék.

Meggyőződéssel mondhatjuk Lisieux-i Szent Teréz-ről, hogy a Szentlélek megengedte az ő szívének, hogy fölfedje a végső misztériumot, az Evangélium valóságát, s korunk emberének közvetlenül megmutassa azt. Az egyszerőség, a kis dolgok megtétele a „szent gyermekség” megvalósításának módja. Van ebben a módban valami megismételhetetlen — Lisieux-i Szent Teréz géniusza.

Ezt a legalapvetőbb és legegyetemesebb igazságot fedezte fel ő újra bizonyos értelemben saját szívének belső tapasztalatain át, s azon az életmódon keresztül, melyet mindössze huszonnégy évesen választott. Egy olyan gyermek emlékét hagyta maga mögött, aki szinte a hősiességig bizakodott, s következésképp szabad volt akár a hősiességig is.

Teréz a kolostorban különösképp egynek érezte magát az Egyháznak a világon mindenütt jelen lévő misszióival és misszionáriusaival. Úgy érezte, ő maga is „misszionárius”. Most már az egyházi missziók védőszentje. Abba! Atyám! Hála neki, az egész Egyház újra megtalálta ennek a felkiáltásnak minden egyszerűségét és frissességét — a kiáltásnak, melynek eredete és forrása magának Krisztusnak a szíve.