62Az alázatosság tizenkettedik foka abban áll, ha a szerzetes nemcsak szívében alázatos, hanem testtartása is kifejezi alázatosságát mindenki előtt, aki csak látja. 63Vagyis: az istenszolgálatban, az imateremben, a monostorban, a kertben, az úton, a mezőn, szóval: bárhol ül, jár vagy áll, mindig lehajtott fővel a földre szegezze szemét. 64Bűneiért mindenkor tartsa magát vádlottnak és vélje azt, mintha máris jelen lenne azon a rettenetes ítéleten; 65szüntelenül ismételje szívében, amit az evangéliumi vámos földre sütött szemmel mondott: "Uram, nem vagyok méltó, én bűnös, hogy szememet az égre emeljem" (Lk 18,13). 66És mondja együtt a prófétával: "Egészen meggörnyedtem és megaláztattam" (Zsolt 37,9).

67Ha tehát az alázatosságnak ezeken a fokain fölemelkedett a szerzetes, akkor azonnal eljut az Istennek arra a szeretetére, amely mivel tökéletes, kizárja a félelmet. 68Ezzel a szeretettel mindazt, amit eddig nem egészen félelem nélkül tartott meg, most minden fáradság nélkül, szinte természetesen és szokásból kezdi teljesíteni; 69már nem a pokol félelméből, hanem Krisztus szeretetéből, csupa jószokásból és az erényben való gyönyörködésből. 70Mindezt az Úr kegyesen meg fogja mutatni szent Lelke által hibáktól és vétkektől megtisztult munkásában.