Olykor úgy tűnik a léleknek, hogy a pokolban van; aztán anélkül, hogy bármit is tett volna, ki­szabadul onnan és az örök életet ízleli. Ekkor a lélek derűsen nyugodt: amit lát, egy szóval elki-álthatónak látja: „Isten". És egészen lángba borul a szeretet tüzétől, mert szemléli a Gondviselést és látja, hogy nagy tengerből menekült ki, és nem a saját eszközei - hiszen a világosság vá­ratlanul érkezett, anélkül, hogy gyakorolta volna -, hanem Isten kimondhatatlan szeretete által, amellyel gondoskodott róla a szükséges időben, amikor pedig neki már úgy tűnt, hogy teljesen le­hetetlen.