Ahhoz, hogy Úrnapjának titkához valamelyest közelebb kerüljünk, induljunk ki abból az alapgondolatból, hogy Isten legtöbbször nem azonos a róla alkotott képpel. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint az, hogy – ha figyelmesen végig olvassa valaki az Ószövetséget – észreveszi, hogy az abban megjelenő istenképek fokozatosan változnak! Nem Isten változik – az ember változik és így szükségszerűen a róla alkotott kép is.

Mindez azért is történik, mert Isten rejtőző Isten (Deus absconditus), az ember pedig úgy van „beprogramozva”, hogy keresi az Istent. Jó úton vagy nem épp a legjobb úton, de keresi! A téves keresésekben is Istent keresi, a bálványokban is! Az őszinte keresésnek aztán mindig az a következménye – ahogy ezt szintén a Szentírás lapjai tanúsítják! – hogy Isten megmutatja magát, vagyis arcának egy részét. Ezek az un. „teofániák”, Isten megjelenései. Ilyen „teofánia” volt Isten megjelenése Ábrahámnak, majd Mózesnek, de előtte Ádámnak és Noénak is.

A veszély persze mindig az volt – és ma is az! – hogy a megismert Isten-arcot mindenki hajlamos véglegesíteni magában és az egyetlen igaz Isten-arcnak kinyilvánítani!

Isten azonban újra meg újra „elbújik” és nem azért, mert játszadozik, hanem azért, hogy az ember ne tudja kisajátítani Őt. Az ember ugyanis még arra is hajlamos, hogy Istent is birtokolja. Őt pedig nem lehet birtokolni. A Létet nem lehet kisajátítani, azt csak befogadni lehet!

Az Ószövetség nagyjai is keresik az Istent! Amikor már nem keresik Őt eléggé, eltévelyednek, de Isten ekkor sem hagyja magukra, megjelenik újra meg újra és felajánlja szövetségét. Ilyenkor mindig egy új arcát ismerik meg Istennek. Ezt a képet, ezt az arcot adják, hagyományozzák tovább a „választottak” a népnek. A kiválasztottak azért választottak, hogy másokat is ráébresszenek kiválasztottságukra.

A főünnepi olvasmányban Mózes először az oltárt hinti meg vérrel, aztán a népet. A vér az élet jelképe, összeköti a szerződő feleket, Isten az egész nép felé tesz ajánlatot: válasszátok az életet.

Érdekes, ahogy az áldozatok is változnak az Ószövetség folyamán! Ábrahám idejében még az emberáldozat volt a gyakorlatban, Mózes idejében ez már változott. Legalábbis Mózes „olvasatában” ez van: állati vérrel engesztelnek. A prófétáknál aztán ismét változik a kép!

A Zsidókhoz írt levél kimondja: Krisztus saját vére hullatásával kötötte meg az újszövetséget. Az átváltoztatás szavai szerint: ez egy új és végleges szövetség, mert Krisztus áldozata tökéletes önátadás! Az ószövetségi áldozatok ugyanis nem törölhették el a bűnt. Jézus áldozata hozta meg a megváltást, a szabadulást. Az Oltáriszentségben – szentmisében – Jézus áldozata van jelen, újul meg és ez mindenkire vonatkozik. A „sokakért” kijelentés azt jelenti, hogy korlátlan tömeg, mindenki.

Az evangéliumban a húsvéti előkészületekről hallunk! Jézus ma is üzen: nálunk akarja megtartani húsvétját.

Felkészülünk-e méltóan Jézus fogadására a szentáldozás alkalmával? Az Oltáriszentség Jézus valóságos teste és vére. Az Oltáriszentség a mennyei lakoma elővételezése. Jézus mindenkiért bemutatta áldozatát: a szentmisét is mindenkiért bemutatjuk.

Mindnyájan részesültek a lakomában. Mindnyájan, tehát Júdás is. Elgondolkoztató. Manapság sokan szenvednek attól, hogy egyházjogi okokból nem vehetnek részt a közösség legfontosabb közös aktusában. Kirekesztve érzik magukat. Nagyobb lenne bűnük, mint Júdásé?

S amíg egyfelől egyesek hiába áhítoznak az Úr testére és vérére –, mások, akik „jogosultak”, nem élnek vele. Vagy pedig: vissza-élnek vele. Tehát van, aki élhetne Vele, de nem él! Van, aki élne, de nem engedik neki – egyházjogi okokból! S van, aki gyakran él Vele, de nem látszik meg életvitelén, mindennapjaiban. Ez a visszaélés!

Jézus ott van jelen, ahol a szeretet és testvériség parancsáról nemcsak beszélnek, hanem odateszik magukat test-vérként. Önátadás másokért – egészen! Hiszen ez az igazi áldozat, ezért múl fel minden addigit Jézus áldozata! Az igazi élő áldozat, Aki él, közöttünk van!