Volt egyszer egy vak lány. Gyűlölte magát vakságáért. Gyűlölt mindenkit, kivéve szerető barátját. Ő mindig mellette állt, mindenben segítette. Egy nap azt mondta a lány: - Ha látni tudnék, hozzád mennék feleségül.

Egy napon valaki ajándékozott neki egy pár szemet. Mikor levették a kötést, látott. Látta a barátját is. Ő megkérdezte: - Most, hogy már látsz, hozzám jössz feleségül?

A lány ránézett és látta, hogy a barátja vak. Már a fiú becsukott szeme is sokkolta. Erre nem számított. Már a gondolattól is irtózott, hogy egy életen keresztül a csukott szemeit nézze.

A barátja elment és másnap a lány levelet kapott tőle, amiben ez állt: - Nagyon vigyázz a szemeidre kedvesem, mert mielőtt a tiéd lettek volna, az enyémek voltak.

Nagyböjt negyedik vasárnapján a vakonszületett ember történetében is fokozatosan következik be a gyógyulás, a tisztánlátás.

Jézus a földből teszi hozzá azt, ami a földből való, s azt keni rá a vak szemére. Isten az embert is a földnek porából formálta és orrába lehelte az életet. Ez a gyógyítás az ember teremtésének megismétlése. Egy új ember „születik” itt, kívül és belül. Olyan új ember, hogy hamarosan azon vitáznak a szomszédok, hogy az-e ez az ember, akit „azelőtt” koldulni láttak. Egyesek szerint az, mások szerint csak hasonlít hozzá.

A vak vakon engedelmeskedik, megtesz mindent, amit Jézus mond és visszanyeri látását. Közreműködik a saját gyógyulásában. Nem kételkedik, mert érzi Jézusban a segítő szándékot, Aki nem elemez és nem filozofál, mint a tanítványok, hanem cselekszik.

A vakon született tiszta lappal indul, nincs benne semmi előítélet, mint az evangéliumi jelenet többi emberében. Annyira megújul, annyira megváltozik, annyira átváltozik ez az ember, hogy nehéz felismerni.

Ez a meggyógyult és megújult ember bőrén tapasztalja az új életet. Bárki bármit is mond, Ő egyet tud: hogy vak volt és most lát. Ez egy olyan tapasztalat számára, hogy más kételkedhet, vitatkozhat, meg is hurcolhatják őt – ő lát. Először meglátja Jézusban az embert, aztán a Prófétát és aztán felismeri Benne az Isten Fiát.

A zsidók, a szomszédok látják a megújult embert és alig ismerik fel. Inkább vitáznak egymás között és kételkednek, mintsem elhinnék, hogy mi történt. Gyógyulás, megújulás, átváltozás történt.

Én hiszem azt, hogy velem is megtörténhet, ahogy mással is megtörtént?

A farizeusok Mózes tanítványainak nevezik magukat, a Törvényt követik. Közöttük is megoszlás indul el a gyógyítás következtében, de elzárkóznak az új elől.

Isten pedig mindig megtalálja az utat felém, csak ez legtöbbször új út – én pedig megszoktam a régit.

Jézus eljött egykor, és eljön ma is. Mindig jelen van Szentlelke által. Nekem adta életét, látását – szeme világát.

Isten most is jelen van. Egészen közel. Figyel, segít – nekem csak követnem kell utasításait, engednem, engedelmeskednem kellene Neki.

A gyógyító Jézus ma is hozzáadja azt, ami belőle való és ráteszi életemre. Az utolsó vacsorán veszi a földi kenyeret, s „hozzáadja önmagát”. Ez MINDEN. Erre kell rátekintenem, hogy kigyógyuljak lelki vakságomból. Ehhez szükséges az, hogy én is elmenjek „Siloe taváig” (amelyet mindenkinek egyénileg az Úr mutat meg), kimondjak magamból végre őszintén mindent, tehát megtegyem a szükséges lépéseket – mert Ő csak ezt kéri. Semmi többet, de ezt egészen!

Megteszem az első lépést?