Nyilvános működésének idején Jézus tanítványokat gyűjtött maga köré, akiknek átadta tanítását az Isten Országáról és akiket arra nevelt, hogy hozzá hasonlóan éljenek.

Az évközi huszonharmadik vasárnap evangéliuma a tanítványi élet jellemzőire világít rá. Jézus három, negatívan hangzó kijelentést tesz.

Az első így hangzik: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). A második kijelentés: „Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27). A harmadik kijelentés pedig így szól: „Aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33).

A három tagadó formájú mondatot fogalmazzuk meg most pozitív állításként, és így hasznos tanácsokat kapunk a tanítványság lényegéről.

Ebben az értelemben az első mondat így hangzik: Aki apjánál, anyjánál, feleségénél, gyermekeinél és testvéreinél is jobban szereti Krisztust, az lehet az ő tanítványa. A Krisztus iránti szeretetemnek felül kell múlnia azt a szeretetet, amely szüleimhez, barátaimhoz és általában az emberekhez köt engem.

Egy fatimai zarándokútról hazatért pap mondta a következőket: „Nem azért mentem el Fatimába, mert beteg voltam és gyógyulásra lett volna szükségem. Nem is azért, mert válságba került papi hivatásom és megerősítésre lett volna szükségem. Nem azért indultam el az útra, mert számtalan nehézség és baj ért az életben, s emiatt vigasztalást kerestem volna fájdalmaimra. Nem mentem különleges kérésekkel, mert boldog volt az életem és sok ember szeretetétől körülvéve éltem. E búcsújáróhely mégis megajándékozott azzal az élménnyel, hogy Isten mindenkinél jobban szeret engem. Sok ember szeret és tisztel azért, mert pap vagyok és sokan értékelik, becsülik papi szolgálatomat, de Jézus mindenkinél jobban szeret. S ezért a legnagyobb szeretetért csak úgy tudom kifejezni hálámat, hogy őt szeretem a legjobban”.

Istent szeretni a legjobban! Ez mindenre a megoldás. Ez nem csupán a papokra vagy a szerzetesekre vonatkozik, hanem mindenkire. Isten szeretete irántunk nagyobb bármely emberi szeretetnél. Szeressem a szüleimet, házastársamat, a gyerekeimet, barátaimat, de mindenki előtt jobban szeressem Őt, az Istent! Ha Istent szeretem, akkor fogok helyesen szeretni – és kellőképpen mindazokat, akik környezetemben élnek.

A második kijelentés így hangzik: Aki keresztjét felvéve követi Jézust, az lehet az ő tanítványa. Senki sem kerülheti ki az élet nehézségeit és azokat az érthetetlen kereszteket, amelyek vállára kerültek. Viszont ezeket elfogadva egyesíthetem Jézus szenvedésével, Aki a kereszthordozásban is előttem megy, elfogadja és felajánlja valami nagyobb célért: hogy az ember ezek által és ezeken keresztül Istenhez közelebb jusson, Őhozzá hasonlóvá váljon és így alakuljon, épüljön benne a krisztusi képmás. Krisztus szeretete ezért legyen az Alap, s akkor értelmet nyer minden kereszt és minden szenvedés. Felvenni keresztemet egybekapcsolódik a lemondással, a harmadik állítással, amely így szól:

Aki lemond mindenről, amije van, az lehet Jézus tanítványa. Ha jól akarom érteni a lemondást, akkor a szabadon és önként tett elengedésre gondolok. Elengedni saját elképzeléseimet, terveimet, vágyaimat, hogy szabadon Isten rendelkezésére bocsássam magam. Nem arról van szó tehát, hogy mindent eladok. Arról sem, hogy feladom az álmaimat. Nem. Hanem arról, hogy tényleg elengedem és FEL-ADOM, felfelé küldöm, hogy így teljesebb életet élhessek, nem teszem magam ezektől függővé és így tud növekedni bennem a krisztusi kép, a teljesség.

Így érthetővé és értelmessé válik a három állítás, amelyek – ha negatívan is hangzanak elsőre – mégis felfelé emelnek, Krisztus felé, Aki magához hasonlóvá alakít.

Így válhatok krisztusi értelemben bölcs emberré. Nagyon sok az okos ember, de kevés a bölcs. A tudás önmagában érték, de csak akkor válik igazi értékké, ha bölcsességgel párosul. A bölcsességben benne van a megfontoltság is: vajon elég lesz az anyag a toronyépítéshez? Vajon elég az én tízezer katonám az ellenség húszezrével szemben?

S mindehhez nem elég csak utánozni Krisztust, hiszen attól, hogy egy majom belefúj egy szaxofonba, még nem válik muzsikussá! Senki sem tudja Krisztust imitálni az ő viselkedésének külsőségeit utánozva. Ehhez Krisztushoz hasonlóvá kell válnia.

A tanítványnak ugyanaz a sorsa és dicsősége, mint Mesterének. Ha Jézus tanítványaként a kereszthordozásban vállalom az Ő sorsát, részesedhetek a feltámadás dicsőségében is!