Az évközi huszonharmadik vasárnap szentírási részeiből három, egymásra épülő útmutatás rajzolódik ki. Mindhárom arról szól, hogyan vigyázzunk egymásra a közösségben.

Az első lépés: beszéljünk négyszemközt a másikkal.

A „feddés” vagy „megintés” szó elsőre keményen hangzik. Jogosan tehetem fel a kérdést: vajon segít-e, ha figyelmeztetem a másikat? Nem távolítom el még jobban magamtól?

Mások életébe valóban nem szabad durván beleszólni, de a másik emberhez szeretettel hozzászólni néha kötelességem. Nem mindegy azonban, hogyan teszem.

Sokszor hajlamos vagyok ugyanis azonnal lerohanni a másikat. Nem elmondom, hanem elkiabálom, ami bánt, pedig jóvá szidni még senkit sem sikerült. Ezért néha érdemes aludni egyet, mielőtt „megmondom a magamét”.

Egészen másképpen hangzik, ha ezt mondom: – Szeretlek téged, ezért szeretném megérteni, miért tetted ezt velem.

Ilyenkor gyakran kiderül, hogy a másik nem is akart megbántani. Lehet, hogy rossz napja volt. Lehet, hogy nem rám célzott. Lehet, hogy saját fájdalmával küzdött és éppen én kerültem az útjába.

A figyelmeztetés célja tehát nem az, hogy legyőzzem a másikat, hanem hogy megnyerjem őt.

Egy túlhajszolt szerzetes egyszer arról panaszkodott lelki vezetőjének, hogy már nem bírja a sok munkát. A lelki vezető nem szidta meg, hanem elmondott neki egy történetet:

Egy férfi minden délben kibontotta az uzsonnás zacskóját, belenézett, majd mérgesen felkiáltott: – Már megint sajtos szendvics! Pedig annyira nem szeretem!

Ez így ment több napon keresztül. Végül a munkatársa megkérdezte: – Miért nem szólsz a feleségednek, hogy készítsen valami mást? – Nincs feleségem – felelte a férfi.

– Akkor ki készíti a szendvicseket?

– Én magam.

A szerzetes megértette az üzenetet: sok terhét ő maga rakta saját vállára.

Így is lehet figyelmeztetni. Nem megalázva a másikat, hanem tükröt tartva neki. Nem sebet ejtve, hanem gondolkodásra indítva.

A második lépés: kérjem mások segítségét.

Ha a négyszemközti beszélgetés nem vezet eredményre, Jézus azt tanácsolja, hogy vonjak be még valakit. Ez azonban nem pletykálkodást jelent.

Nem arról van szó, hogy mindenkinek elmondom, mennyire megbántott engem az illető. Inkább keressem meg azt az embert, akire hallgat. Valakit, aki tapintattal, szeretettel és bölcsen tud közeledni hozzá.

Néha azért van szükségem segítségre, mert nem tudom igazán beleélni magam a másik helyzetébe.

Egy püspököt megoperáltak. Amikor már jobban lett, körbejárta a kórházat, hogy vigasztalja a betegeket. Egy asszonynak ezt mondta: – Pontosan tudom, mit érez.

Az asszony elmosolyodott: – Tényleg tudja, püspök úr? Nekem a méhemet távolították el...

Bármennyire együtt érzek valakivel, nem mondhatom mindig, hogy pontosan tudom, mit él át. Nem ismerjük egymás rejtett harcait, sebeit és félelmeit.

Ezért ítélkezés helyett néha jobb segítséget kérni olyan embertől, aki többet ért a helyzethez, vagy közelebb tud kerülni ahhoz, akit én már nem tudok megszólítani.

A harmadik lépés: vigyem a közösség elé.

Ez nem azt jelenti, hogy név szerint kihirdetettem a templomban, ki mit tett. Sokkal inkább azt, hogy imádkozunk érte közösen.

Jézus azt mondja, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében, ott van közöttük. Ha már két vagy három ember közös imájának ereje van, milyen nagy erő lehet abban, amikor egy egész közösség együtt könyörög!

Az apostolok is együtt imádkoztak, amikor kiáradt rájuk a Szentlélek. Minden templom ilyen emeleti terem lehet. Olyan hely, ahol Isten Lelke gyógyít, békét teremt és utat nyit ott is, ahol én már nem látok megoldást.

Vigyázzunk tehát egymásra, de ne a tévedhetetlenség magasából, hanem alázattal. A bírálatnak csak akkor van helye, ha nem lejáratni, hanem fölemelni akarom a másikat.

Reményik Sándor így imádkozik: „Istenem, add, hogy ne ítéljek. Mit tudom én, honnan ered, micsoda mélységből a vétek, az enyém és a másoké.”

Mi olyan könnyen ítélünk. A dolgok pedig sokkal bonyolultabbak annál, mint amit kívülről látunk.

Ezért először beszéljek szeretettel. Ha kell, kérjek segítséget. Ha pedig emberileg már nem tudok többet tenni, imádkozzunk együtt a közösségben, mert a keresztény közösség nem az a hely, ahol egymást szemmel tartjuk, hanem ahol egymásra vigyázunk.

Én hogyan figyelek másra? Mennyi a szeretet? Mennyi az ítélkezés?