Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket: tépdeste a fák koronáit, a szántóföldeket meg teljesen letarolta. A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek.

A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva gyanakodni kezdtek, hogy minden bizonnyal van közöttük egy nagy bűnös és az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égiháború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.

- Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, - és túl kell adni rajta.

- Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának.

Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották. A szél egyet azonnal elkapott. Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni. Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott és amikor visszatekintett, látta, hogy a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a benne maradt emberek.

Az évközi második vasárnap evangéliumának jobb megértése érdekében fontos tudni azt is, hogy az Ószövetségi Szentírás keletkezésének időszakában volt egy nagyon érdekes szokás. Az emberek érezték, hogy a bűn megrontja a közösség életét. Érezték, hogy valahogy ki kellene ebből lépni, de még nem értették a megváltás lényegét. Ezért kitalálták, hogy ha a bűneiket ráolvassák egy bárányra és utána a bárányt elkergetik, akkor az elviszi a bűneiket. Ezt meg is tették: kiválasztottak egy hím bárányt, majd a közösség elé vezették, és akinek, ami bűne csak volt, ráolvasta a bárányra. Majd, amikor mindenki végzett, a bárányt elkergették a pusztába és ettől megkönnyebbültek, mert úgy érezték, hogy a bárány valóban elviszi az ő bűneiket. Valójában csak jelképes cselekedet volt, hiszen a bárány csak jelképesen vitte el az emberek bűneit. Ezt a szokást hosszú évekig, több évszázadon keresztül gyakorolták.

A történet és az ószövetségi szokás inkább érdekes, mint hatásos, hiszen a bűnök nem szűntek meg.

A kérdés az, hogy ki hatalmazta fel az embert, hogy megítélje, ki a bűnösebb?

Egy másik kérdés pedig rögtön kikívánkozik, ha érdeklődéssel fordulunk a szentírási szövegrész felé: miért éppen a bárányt választották? Miért nem más állatot? Talán azért, mert mindegyik állatnak van olyan védőfegyvere, amelyet úgy használ, hogy közben megbánt másokat. A bárány, a fiatal ártatlan bárány a béke, a szeretet, a szelídség jelképe!

Egyik legenda szerint, amikor Isten megteremtette az állatokat, azok elvonultak előtte. Egynek nem volt közülük csak fegyvere, és ez a bárány volt. Az ő fegyvere a békesség, a szeretet.

Jézus az Isten Báránya, Aki békét hoz és legerősebb fegyvere a szelídség!

Ő a mai evangéliumban újra felénk jön – az évközi időben is! Jézus folyamatosan közeledik – és elveszi a világ bűneit. Nemcsak elvette, hanem elveszi – folyamatosan. Nemcsak elviszi és felviszi a keresztfára, hanem elveszi! Nem mindegy! Ő folyamatosan elveszi, ha én odaadom és nem számonkér, nem olvassa rám bűneimet, hanem elveszi. Ahhoz azonban szükséges, hogy Neki kimondjam!

Ha kimondom, akkor megtapasztalhatom azt a felszabadító erőt, amelyet csak Ő adhat, s megkönnyebbülök. Ne féljek Neki kimondani semmit! Persze, Ő ismeri titkaimat, nekem fontos, hogy visszahalljam magamat és hogy gondolataim formát öltsenek. Ehhez bátorság és őszinteség szükséges. Előbb-utóbb úgyis fény derül mindenre, hiszen az Ő Jelenléte maga a világosság, ami mindent megvilágosít!

Elmúlt vasárnap megkeresztelkedésének történetét hallottuk, ma János tanúságtételét. János Őrá mutat! Az IRÁNY világos!

Mi sokszor annyit kérdezzük, hogyan és merre tovább?

Ha arra nézek, Aki közeledik felém folyamatosan, akkor nem kell kételkednem. Mindenre van válasza – ha belül figyelek Rá!