Egy fiatalasszony a játszótéren figyeli kisfiát, aki teljesen belefeledkezik játékába. A fiatalasszonytól nem messze ül egy férfi, aki szintén játszó kisfiát követi tekintetével. A két felnőtt néhány szót vált egymással, majd a férfi órájára tekintve jelzi kisfiának, hogy indulhatnak immár hazafelé. A gyermek azonban kérleli édesapját, hogy még csak öt percet maradjanak. Az édesapa enged a kérésnek, és amikor öt perc múlva újra megismétlődik a jelenet, a gyermek újabb öt percet kér apjától. A férfi elmosolyodik, bólint és a kis legény lelkesen hintázik tovább.

– Hallja, uram, maga aztán igazán türelmes apuka! – szólal meg újra a padon ülő asszony elismerően.

A férfi hosszasan maga elé tekint, aztán így válaszol:

– Tudja, a nagyobbik fiamat tavaly elgázolta egy részeg sofőr itt a közelben. Bár rettenetesen bánt, mégis igaz, hogy nagyon kevés időt töltöttünk együtt. Most persze bármit megadnék, hogy kaphassak csak még öt percet vele… Megfogadtam, hogy soha többé nem követem el ugyanazt a hibát. A fiam most azt hiszi, hogy kapott még öt percet a hintázásra, pedig valójában én kaptam még öt percet, hogy láthassam őt, amint önfeledten és boldogan játszik. Hát ezért lát engem türelmesnek.

Ha egy szerető édesapa így közelíti meg gyerekével való kapcsolatát, mennyivel inkább az Isten, Akinek az ember iránti szeretetére nagyon szépen mutatnak rá az évközi tizenegyedik vasárnap szentírási szakaszai.

A szentírási szakaszt három szóval foglalom össze: sasszárny, kiengesztelődés és meghívás.

Sasszárny: A sas a határtalan erő és hatalom, szabadság jelképe. Olyan erőt szimbolizál, amely meghaladja tényleges méretét, hiszen sok esetben a saját súlya jóval kevesebb, mint az áldozatáé. Aki felismeri életében az isteni erő fontosságát, az igyekszik felülmúlni önmagát úgy, hogy ráhagyatkozik az isteni áramlatra. Engedi, hogy ez az áramlat, a rá is kiáradó Szentlélek magával ragadja, hordozza és így növekedjék benne az isteni élet.

Ahogy a Zsoltárokban, illetve Izajásnál is olvassuk: „mint a sasé, megújul ifjúságod”. (Zsolt 103,5) „De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok”. (Iz 40,31)

Egyik idős pap bácsi mesélte, amit ő is hallott: amikor a nagy püspök, Márton Áron a nehéz időkben egyedül üldögélt kertjében és „meglátogatták” az állam emberei, megkérdezték, nem fél egyedül? Mire azt válaszolta: „A verebek csoportosan, a sasok magányosan.”

A sas úgy magányos, hogy tudatában van erejének.

A sasszárny tehát kihívás és meghívás, hogy megértsem, ki az Isten valójában és legyen bátorságom ráhagyatkozni. Ebben segít a következő kép, a kiengesztelődés képe.

Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében a Krisztus halála általi kiengesztelődésről ír, amelyet csak akkor érthetek jól, ha Isten haragját a gonoszsággal és bűnnel szembeni haragjaként értelmezem. Isten szereti az embert, az ember bűnét viszont nem. S mivel az ember hamisságát csak az Ember igazsága képes helyreállítani, ezért az Emberfia megteszi ezt minden emberért és minden ember helyett. Így békülhet ki az ember az Istennel, s így minden embernek meg kell tennie a maga részét, hogy növekedjék a kiengesztelődés folyamata az egyes emberben is és az emberiségben is.

A kiengesztelődés nem azt jelenti, hogy Isten megharagszik, mert elfordulok Tőle, hanem pontosan ellenkezőleg: én vagyok az, aki hátat fordítok Neki és Ő utánam jön – érintget és szólítgat, hogy Feléje forduljak, ráhagyatkozzam Szentlelkére, hogy újra hordozhasson és Vele szárnyaljak, mint a sasok. Ő az, aki türelmes, aki vár, aki időt ad mindig nekem.

A kiengesztelődés nem más, mint Isten szeretetének megnyilvánulása, megmutatkozása. A kiengesztelődés Tőle indul és nem tőlem.

Ennek legnagyobb jele a kereszt, amely azt mutatja, hogy Isten elküldte Fiát, hogy mondja el nekünk Általa, mennyire szeret. Ha Isten haragját mutatná Jézus, akkor nem vállalja a szenvedéssel teljes, kínos és megalázó kereszthalált.

Jézus nem a szenvedést választotta, hanem Isten akaratát. Nem akart Ő sem szenvedni, de ez lett az a mód, amellyel megmutatta, hogy Isten akkor is szeret, ha mi nem.

Meghívás: a tanítványokat az evangélista néven nevezi. Nem tudósításként, hogy megtudjuk kik voltak, hanem meghívásként és felhívásként, hogy kikké váltak. Az erőtlen emberek ráhagyatkoztak Istenre és Vele erőssé váltak.

Mindannyiunknak ez a feladata.

Meghívott és sasszárnyon hordoz. Erejével erősít, és felvértez, ha hagyom.

Sasszárny, kiengesztelődés és meghívás. Ezek a kulcsszavak, amelyeket, ha ismételgetek, jobban beépül életembe az a tény, hogy Isten előbb szeret engem, mint én Őt. Engedjem, hogy megérintsen, hordozzon