„És ő bemenvén a hajóba, követék őt tanítványai. És íme, nagy háborgás lőn a tengeren, úgy hogy a hajócska elboríttaték a haboktól; ő pedig aluszik vala” (Máté 8,23). 

a) Az egyház hajója az idők tengerén, a nagy kincsek hordozója örvények fölött s viharok közt… Az emberiség legfőbb kincse a hit s a műveltség; a kettőt egymástól elszakítani nem szabad. Nem lehet azt mondani, hogy az emberiség szerencséje más hajón evez. Van sok önfejű, vakmerő hajós; sok kalóz; de nem szolgálják sem a közjót, sem önlelkük boldogságát. Mi az admirális hajón vagyunk; folyton új tengerekre evezünk, vállalkozó kedvvel, kifeszített vitorlákkal. Eleségünk ki nem fogy; az élet vizei el nem apadnak; irányt nem téveszthetünk. 

b) E hajón van Jézus; alszik, vagyis titokzatos az ő jelenléte; de a hajón vannak evezős, küzdő nemzedékek, melyeknek meg kell fogniok az evezőt; szemmel kell kísérniök minden szélváltozást. Viharok járnak, csak küzdve boldogulnak. – Az Isten az erkölcsöt a fizikába állította bele, az egyházat pedig a történelembe; még a hitszakadást sem zárta ki terveiből. Ne zavarjon semmi. Ne kérdezzük: miért engedi meg az Úr ezt meg azt? Az Úr pihen köztünk; erőt ad, hitet, bizalmat. Eltűrte az árulást, s kínszenvedésen ment át; íme a példa; mi meg viharokon megyünk át, egyet higgyünk erősen: Isten van lelkünkben, Krisztus az egyházban. 

c) „És hozzájárulván tanítványai, felkölték őt, mondván: Uram, szabadíts meg minket, elveszünk.” Kiáltani szabad, a kiáltás önként tör ki szívünkből; de kételkedni nem szabad. Kiáltsunk, imádkozzunk, de ne kételkedjünk; s ugyancsak kiáltsunk, de dolgozzunk is. Ez a reális idealizmus kell belénk. Az Úr Jézus is szívesen vette a kiáltást, csak a kételyt gáncsolta: „Mit féltek, kicsinyhitűek? Akkor fölkelvén, parancsola a szeleknek és tengernek, és nagy csendesség lőn”. Ha egyszer viharban tengeren mégysz, imádd Jézust abban a hatalomban, mely a tengereknek parancsol.