„Ha ki engem szeret, az én beszédeimet megtartja és Atyám is szereti őt és hozzája megyünk: lakóhelyet szerzünk nála” (Ján. 14,23). Szeressük az Úr Jézust nagyon; legyen lelkületünk vele szemben odaadás, készség, hűség. Lehet Jézust lanyhán is szeretni s nem tartani meg beszédét, de azt az Úr nem nevezi szeretetnek; aki igazán szeret, az mélyen érez és híven tesz. Az ilyen léleknek kijelenti magát az Úr, s ugyan hogyan? Hozzá megy s lakóhelyet szerez nála, vagyis otthon van nála. „Otthon”, mily édes valóság! Az otthon nem fal, nem bútor, hanem biztonság, megnyugvás, bizalom, szeretet. Ott szeretik az Urat, ahol úgy van, mint otthon; ahol becsülik, értik; ahol Ő az Úr, a családatya, s mi mint gyermekei az ő térdein ülünk, az ő nyakán lógunk; négyszem közt beszélünk vele s elmondunk neki mindent, ami szívünkön fekszik. Ó végtelen kegyelem: Isten otthon akar lenni nálam, s úgy szeretni engem s úgy szerettetni tőlem, mint otthon! Tiszta szív, te legédesebb otthon, Isten otthona! 

b) „A vígasztaló Szentlélek pedig, kit az Atya az én nevemben küld, az titeket megtanít mindenre s eszetekbe juttat mindent, miket nektek mondottam.” A Szentlélek tanít; több világosságot ad, több megindulást, bensőséget, bánatot, tisztulást; új szívet ad s fogékonyságot; más világításban mutatja be az életet s a világot; bűntől el, jóra indít; föltárja a lélek igényeit s mélységeit; öntudatára ébreszt földöntúli, halhatatlan valónknak. „És ez a bizonyságtétel, hogy nekünk Isten örök életet adott”, vagyis eltölt a hit, hogy örök életünk van. „És ez ő benne bizodalmunk, hogy amiben kérjük őt akaratja szerint, meghallgat minket”. Magához vonz s erősebbé s jobbá tesz. Ilyenkor érezzük azután, hogy a Szentlélek a mi vigasztaló Lelkünk, akit Jézus küldött, s aki miatt minden úgy van velünk s körülöttünk, mintha maga az Úr volna köztünk. Azért imádom s szeretem a Szentlelket, lelkem Lelkét, lelkem kapcsát az Úrral. 

c) „Békességet hagyok nektek, az én békémet adom nektek: nem mint a világ adja, adom én nektek. Ne háborodjék meg szívetek és ne féljen”. Adott nekünk Jézus sokat: adott hitet s vértanúkat; adott szót, igét s apostolokat; adott bánatot s bűnbánókat; de a legjobb, hogy megnyugvást s békességet adott: békességet önmagunkban azáltal, hogy a testet a léleknek alárendelte, békességet Istennel s embertársainkkal azáltal, hogy igazságra s szeretetre tanított s abba be is vezet. E békességből való a vidámság s boldogság keservek közt is s a lélek egyensúlya a viharos életben. Jézus nagy súlyt fektet erre, s ezt örökségkép ránk hagyományozta. Arra kell iparkodnom, hogy e békességet soha el ne veszítsem, – hogy ki legyen öntve lelkemre s úgy kísérjen, mint egy néma dal. Szenvedni lehet, áldozatot hozni kell; de a békességet nem szabad elvesztenem. „Exsurge psalterium et cithara”, zsoltárom el ne némulj, citerám szólj mindig!