„Maradjatok a városban, mígnem felruháztattok erővel a magasságból” (Luk. 24,49). 

a) Üljetek le a szent magányban, s teljesül rajtatok a próféta szava: „Ülni fog magában s hallgatni, s maga fölé emelkedik”. S mialatt ül és hallgat, imára kulcsolja kezét, égre emeli révedező szemét, s „oranté”-vá válik. Az Ecclesia „orante”. Azóta ez oratóriumból kerülnek ki az imádkozó, vágyódó, szárnyaló lelkek, mondjuk szentek, akik imádkoznak, mert Istenbe visszavágynak, visszasírnak; belőle valók; magukkal hordozzák az örökkévalóság ösztönét, a végtelenség gondolatait; az istenség érzéke van bennük. – Mint ahogy a kotlós tyúk által kiköltött kacsák nem hallgatnak anyjuk aggódó szavára, hanem neki indulnak a víznek s úsznak: úgy a test és vér kötelékébe fonódott, a térbe s időbe beleakasztott lelkek is, kikben „a lélek” kínlódik, neki mennek az Óceánnak, az Istennek s elmerülnek imádásban, dícséretben, szeretetben. 

b) Azonkívül érezzük, hogy korlátolt lények vagyunk, másra utalva. Mindenhonnan benyomásokat veszünk, hullámokban fürdünk s ezek fejlesztenek. Nem az elszigeteltség, hanem az összekapcsolás által fejlődünk… A lét gazdagsága szép világgá alakulhat ki, a természetes rendben épúgy, mint a természetfölöttiben. Igen, nem kész az ember…; gyönge és gyarló, s az elégedetlenségnek érzése megint csak imává válik bennünk. Hiába mondják: mit imádkoztok? hisz Isten tudja, mire van szükségtek? Hah, félre blazírt lelkek! Természetes, hogy tudja, de én is tudom, mert érzem, hogy vágyódó, fejlődő lelket adott, annak lendülnie kell; keblet adott, hogy tele szívja magát; szívet adott, hogy lángba boruljon; szárnyakat, hogy kifeszüljenek. Eszmények égnek bele lelkembe; mit tehetek mást, mint hogy futok, küzdök értük. Ó igen, van Istenem, s nem én vagyok az Isten; nincs mindenem; a több, a jobb után vágyódom, azt kérnem kell; elmerülök, meditálok, imádkozom, gondolkozom, vágyódom.., Istenem segíts meg! Természetem szellemi, de nem isteni (Plato). Érzem, hogy öntudatom végtelensége még inkább sürgeti az isteni segélyt! 

c) Kell imádkoznom; ez lelkem növekvésének szabálya, ez kelléke és ösztöne. Mert gondolatot kelt, érzést s indulatot ébreszt s azután e meleg, lelki világban erősödnek meg a gondolatok mély meggyőződésekké s épülnek föl világnézetekké; e meleg bensőségben mélyednek ki az érzések szenvedélyekké s válnak győzhetetlen energiákká; az imádság a lelkek zónája, ott nőnek naggyá. Aki pedig nem imádkozik, az gyönge lesz, mert Istenhez nem közeledik; azután meg nem fejtheti ki azt az erőt, amit kapott. Azért mondják oly mélyértelműen, hogy a lélek emelkedése, fejlődése az imával tart lépést. Úgy kell imádkoznom, hogy a lelkem lélegezzék s töltekezzék Istennel!