„Fölkelvén Mária ama napokban, sietve méne a hegyes tartományba, Juda városába” (Luk. 1,39).

 

    a) Siet Hebronba a hegyek közé. Könnyen lépked, szárnyal. Túlboldog, extatikus lélek lendülete ez; „mit Höhensehnsucht” jár. Öröm, boldogság, érdeklődés, szeretet, hév, lelkesülés, harmónia tölti el lelkét. Hogy néz végig a virágzó vidéken, – hogy énekel feléje patak, erdő, virág. „Rauschender Strom, brausender Wald, starrender Fels, mein Aufenthalt.” Lendülete gyujt, éneklő lelke másokra is áthat, s íme, Zachariás is énekel, s Erzsébet szíve alatt a gyermek is „exultat”, örvendez. Ó igen, hiszen a lélek ragyogóbb és melegebb és szebb, mint a napsugár, hát hogyne hintene maga köré szépséget és örömöt. Ezt kell nekem is tennem.

 

    b) Jézus szeretete hevíti a Szűzet; ez a tűz ég benne; ez hevül lelkében, ez csillog szemében, ez érzik meg lényén, keblén, keze érintésén. Szava ettől meleg, érintése ettől lelki; erő áramlik belőle. Ime a járókelő Sacramentum! Bizalomra, szeretetre, megnyugvásra kell segítenünk az embereket. Higgyük, hogy a krisztusi lélek belőlünk is árad majd; higgyük s érvényesítsük!

 

    c) Isten gyönyörűsége ez a siető Boldogasszony! Betlehemben barlangba rejtette s édes magányban akart vele lenni; most meg kivezeti s hegyeknek indítja: „surge, propera amica mea”… siess, siess. Isten viszi, ő meg magában viszi az Urat. Ez a mi erőnk, ha Istent hordozzuk. „Deum pati”, Istent elbirni, ez a legnagyobb s legmélyebb akció. Isten szeretete vigyen el másokhoz, az ő szeretete vezessen ki magányunkból a családi, a társadalmi életbe. – Kérdezzük magunktól gyakran, ez a tekintet mozgat-e? Mozgat akkor, ha nemes, okos, tiszta szándék vezet.