„És mikor elérkeztek a pünkösd napjai…, lőn hirtelen az égből mint egy sebesen jövő szélnek zúgása, s betölté az egész házat, ahol ülnek vala” (Ap.Cs. 2,1). 

a) Mikor végre hosszú vártatva pünkösd lett! Ah, a várakozó szíveknek a tíz nap egy kis örökkévalóság! Sinai hegyen e napon kötötte meg egykor Isten népével a szövetséget; ez tehát a megfélemlítő törvénynek ünnepe volt, melyen inkább a szigor, a szolgaság érzett meg, mint a szeretet s a szabadság. Sinai alatt ébredt a nép a fölséges Isten uralmának öntudatára. Nyakas volt, s azért a törvény iga lett nyakában. Most azonban más pünkösd lett: szeretet, bensőség, lelkesülés, öröm tölti el a szíveket. A lélek a Szentlélekkel szeretetben egyesül; tud hevülni s olvadni; tud áradozni s vértanúvá lenni. Ó pünkösdök pünkösdje; édes, lelkes születésnapja a készségnek, erkölcsiségnek, szeretetnek! Te vagy lelkem ünnepe! 

b) „Mint egy sebesen jövő szélnek zúgása”. Zúgva jött le az égből az élet lelke… zúgott, figyelmeztetett, ébresztett, csődített; ez volt a pünkösd harangszava! Átjárt zeget-zugot, megrendített farizeusi házakat és római praetoriumot; különösen pedig átjárta azt a zárt ligetet, az apostoli lelkek gyülekezetét; megmozgatott benne minden ágat-bogot, minden lombot és levelet; fölpattantott minden rügyet, fölébresztett minden energiát; lelkiséget, szabadságot lehelt s kimelegítette s kitágította a belső világot; ez az ő világa, az öntudat, az érzések, a motívumok világa. Külre csak az általános s közös viszonyok rendezésében s intézmények alkotásában nyilvánul. Mily mély s nagy ezzel szemben a belső világ! Akarjunk jól, nemesen, erényesen, szépen, fölségesen, tiszteletteljesen, tisztán, szemérmesen, fegyelmezetten, türelmesen, bátran, kitartóan, alázatosan, előzékenyen, ájtatosan, örvendezve s bízva; ez a mi világunk. 

c) „Belölté az egész házat…” Ez az egyház; ide vonzódott a Lélek. Mint ahogy Noé galambja nem dögre, tuskóra, romra, hanem a bárkára szállt le: úgy a Szentlélek az egyházra; ez is bárka a vízözönben. – Leszállt a galamb Krisztusra is, az Isten szerelmes fiára, keresztelésében; most pedig híveinek gyülekezetére, a tűzzel keresztelt apostoli egyházra száll. Szállhat ide bátran; minden lélek várva várja; nem magányos fa, hanem egész erdő hivogatja tavaszi pompában. Leszáll ő száraz ágra is, bűnös lelkekre, hogy szárnya csattogásával fölébressze őket; leszállt magányos fákra, az ószövetség szentjeire; de fészket csak erdőben, a lelkek közösségében rak, ott van otthon, ott búg, szeret és költ. Örüljünk az egyház e galambjának, ez édes vendégnek. „Dulcis hospes animae”, lelkünk édes vendége.