a) „Ime, én küldök hozzátok prófétákat és bölcseket s írástudókat, és azok közül megöltök és megfeszítetek…, hogy rátok szálljon minden igaz vér…” (Máté 23,34). Küldök, kik szítsák köztetek a szellemet; az én úttörőim, az én vetületeim ők. Mindegyik közelebb iparkodott hozni az embereket Istenhez, de kortársai megölték, ti pedig most tisztelitek. Mily nagy baj, nem érteni az időt s a nagy érdekeket, melyeken dolgoznunk kellene, ahelyett gáncsoskodunk; a multat dícsérjük, a jelent félreértjük. Ez téves s veszedelmes eljárás. Legyen érzékünk a sok jó iránt, mely most van, s ne állítsuk ellentétbe a multat a haladással. – Itt vagyok, itt dolgozom, ez az én órám. Tudom, hogy nagy időket él mindig az, ki az Isten nagy gondolatainak kifejlődését látja korában, s dolgozik rajtuk. 

b) Jézus mélyen megindult; utolsó napjait éli, s végigtekint az Isten irgalmas gondolatainak egész vonalán. A „rossz” az Isten elleni pártütés magaslatán áll. Mennyien dolgoztak az Úr ellen. Ő mindig Istenért s a lelkekért dolgozott. Szíve vágya mint panasz s óvás hangzik el: mindent megtettem a lelkekért, népemért. Hazám, nemzetem hogyan szerettelek! Mint a tyúk szárnyai alá fogja csibéit, úgy fogtam le én fiaidat. – Sok munkám vész kárba; de azért haladok előre! Istent nézem, neki szolgálok; sikert nélkülözni tudok. 

c) „Jeruzsálem, Jeruzsálem, mely megölöd a prófétákat… hányszor akartam én… és nem akartad”. Te nem akartál; fiaid elpártoltak, ők így akarták; hazájuk elpusztult, ők akarták; templomukból rom lett, ők akarták. A rossz akarat az ember végzete. Az üdv romjai és a pokol örvényei fölött elhangzik a fájdalmas szózat: Nem akartál. Isten pedig akar, azzal az édes akarattal, melynek mélyéből való az anya szeretete és a kotlós tyúk ösztöne! Higgyük, hogy csak akarnunk kell! Rosszakarat a tétovázó, lanyha, nemtörődő, kislelkű akarat is; jóakarat az erős, készséges, elszánt akarat; ez kell.