„És átmenőben látta Lévit, Alfeus fiát, a vámon ülni és mondá neki: Kövess engem” (Márk 2,14).

 

    a) Lévi, azaz Szent Máté látta az Urat; tudta, ki az; érezte, mily távol van tőle; látta az Urat magas fölségben s önmagát itt a mélységben, a vámpadon. Itt nyúzta, csalta az embereket, s ezek őt megvetették s gyűlölték, Jézust pedig szerették s követték. Jézus nem szedett senkitől semmit, s mégis gazdag volt; gazdag annyira, hogy mindenkinek adott; hogyan nézhet hát rá ez a hatalmas gazdag Úr! Igen ránézett, a mély belátás és észretérítés tekintetével, s hívja, hívja a legmagasabbra: mást visszautasított, ezt apostollá teszi, mert látta érdeklődését, vágyát, elégületlenségét. Minket is hív az Úr a kötelesség, fölismerés, jobb belátás, fölbuzdulás révén.

 

    b) „Kövess engem.” Mily szózat, mily kinyilatkoztatás; a Krisztus-kép beleragyog a lelkébe s kitölti fénnyel s erővel. „Átmenőben” ugyan, de hódítólag. Eltörpül e hatalmas szózattal szemben érdek, elcsitul minden más hang, s könnyű lesz a szív, lendül s indul; „parancsaid útján futok, ha kitágítod szívemet.” Ugyancsak teremtő szózat; új embert alkot. – Ne kételkedjünk az erőben; sokat tehet, ha lelket talál.

 

    c) „És fölkelvén követé őt.” Fölkel; ez már más ember, nem az, aki régen ült itt. Fölkel s elválik, elszakad; szíve azért vágyik, fáj; de a nagy elhatározás győz. – Mily rövidke szavak ezek: kivándorolt, meghalt, vagy ez: fölkelt; de mily világot takarnak; dúló, fájó érzésekkel, elhatározásokkal, megrendülésekkel teljes világot! Ezektől nem kímél meg az Úr, de megsegít, hogy lépésekkel kövessük, melyek világból világba visznek át. Hacsak szebb, tisztább, mélyebb világba jutunk, szívesen megyünk!