a) „És mondá Mária: Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez az én üdvözítő Istenemben” (Luk. 1,46). Amit a művész befektet képébe s a harangöntő a harang ércébe s az orgonagyáros a sípok csodálatos vox-aiba, az azután kiárad belőlük, s ami mélységet, finomságot, örömöt, erőt, bensőséget fektetett az Isten a Szent Szűzbe, az most kitör belőle mint ihlet és ének. Szemléld e kigyúlladt arcot s ez énekes ajkat: hálát ad s ünnepel, „mert megtekintette szolgálójának alázatát az Úr” s fölemelte s anyjává tette, s azért „íme mostantól boldognak hirdeti őt minden nemzedék”. – Minden lélek abban a mértékben tud örvendezni, amennyiben lelki, erős és tiszta, amennyiben istenült. Van benne harmónia és lendület; azért tehát isteni gondolkozást az észbe, isteni érzést a szívbe s a cselekvésbe! főleg szívbeli, mély alázatot Istennel szemben s nemes igénytelenséget embertársainkkal szemben!

 

    b) „Mert nagy dolgokat cselekedett nekem a Hatalmas, kinek szent az ő neve.” Lefoglalta őt teljesen a Hatalmas; érzi, hogy bírja őt, hogy az övé. Érzi erejét, mely „levetette a hatalmasakat és fölemelte az alázatosakat karjával”, s most ugyanez a kar emeli és karolja át őt; „balkeze fejem alatt és jobbja megölel engem” (Ének. 2,6). A boldogság e magaslatairól ereszkedik le a Szent Szűz lelke virágosan, harmatosan, illatosan s biztat minket is, hogy örvendjünk a hatalomnak, mely az alázatost össze nem töri, hanem megsegíti. Annál inkább élvezem a hatalmat, minél alázatosabb leszek. Ez az alázat erőssé s öntudatossá tesz. Tudom, kire támaszkodom, s ép azért meg nem szégyenülök.

 

    c) „Oltalmába vette Izraelt, az ő szolgáját.” Mély, csendes megnyugvásban hal el az öröm éneke, amilyen elömlik a májusi vasárnap reggelén kinn a mezőn; élet, erő, szépség vesz körül csendes harmóniában. A Szűz lelke is ezt leheli énekének végső akkordjában, erőt, mely megnyugszik. Hogyne? Hisz benne már Jézus él; ő mintaképe lett a legédesebb oltalomnak; Istennel telve, érhetné-e baj? Az én oltalmam az én teltségem Istennel s kegyelmével. Minél több van bennem a széthúzó, békétlen, meghasonlott lelkületből, annál bizonytalanabb a helyzetem. Iparkodom, hogy a bajok ne nőjenek fejemre, vagyis, hogy ne legyek lehangolt s kedvetlen bajaimban.