a) „A zsidók közül sokan jövének Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket bátyjuk miatt. Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jő, eléje méne; Mária pedig otthon ül vala. Mondá pedig Márta Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, az én bátyám nem halt volna meg” (Ján. 11,19). A dolgos, nyugtalan Márta az Úr elé siet s panaszkodik: házad, Mester, elárvult; ahová mindig szeretettel jöttél, ott most sírnak. Ó miért nem jöttél előbb? S hogyan is jöhet oda, hol te vagy otthon, betegség, kín és halál?! Szeretsz s mégis sujtasz? Ezt nem értjük; nehéz nekünk a bajt, a rosszat, a szenvedést Isten szeretetével megegyeztetni. Nem értjük e vaskezet. Bele vagyunk ékelve a fizikai rend vashálózatába, s a morális rend is tele van a rosszakarat szörnyűségével! Ah Uram, hódolok neked életben-halálban; élet-halál, ez az én kategóriám, neked más kategóriáid vannak. Te mondod: az én gondolataim nem a ti gondolataitok s az én utaim nem a ti utaitok; a lét nemcsak emberiség; az emberiség csak valami a végtelenben. Lehetetlen, hogy minden fölfogása, ízlése szerint menjen. Imádlak Uram szent akaratodban! 

b) „Mondá neki Jézus: Feltámad a te bátyád. Mondá neki Márta: Tudom, hogy feltámad a feltámadásban az utolsó napon. Mondá neki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet.” Halál van, szenvedés van, azt el nem törlöm, de a világ végén a lelkek ismét testet öltenek. Most testet öltenek a fiziológia folyamán; akkor majd az Isten teremtő akaratából. S a megtisztult lelkek erősek lesznek s áthatják a testet, úgy hogy az fényes, szép, szimmetrikus, gyors organumuk lesz. A művészet most is formát önt az anyagra, s szépséget s lelket teremt a lelketlenbe; a feltámadás lesz az anyagnak igazi átszellemülése; a lélek akadálytalanul kiönti rá szellemi szépségét s erejét. Én ezt hiszem; látom, hogy a lélek a hipnózisban, magnetizmusban hogy hajlítja s vetkőzteti ki természetéből a testet; hát még a végső s győzedelmes ébredésben. 

Én is művésze vagyok a testnek az erény által; tisztaság, mértékletesség, önuralom, fegyelem által lelket viszek bele. 

c) „Mária pedig, midőn odaért, hol Jézus vala, meglátván őt, lábaihoz borula és mondá neki: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én bátyám.” A mélyérzelmű, csendes bánatba merült Mária lelkén napsugárként rezgett át a hír: A mester jelen van és téged hí. A mester az ő vigasza; rögtön lábaihoz borul; ez az ő helye; ha bűnét siratja, ha a föltámadtat imádja, ha panaszát panaszolja; a Mester lábaihoz borul. Hogy hajolt a Mester felé a lelke, hogy simult hozzá; így tesznek Jézus igaz hívei; akár sírnak, akár vigadnak, mindig szeretnek. 

d) „Jézus tehát amint látta őt sírni s a zsidókat is, elbúsula lelkében és megrendüle és mondá: Hová tettétek őt? És könnyeze Jézus. Mondák tehát a zsidók: Ime, mennyire szerette őt.” Jézus szeret, gyászol és sír. Lelkének perspektívája végtelen: ő látja nyomorúságainkat, de le nem szakad alattuk, mert látja a végkifejlődést is, az Isten dicsőségét. Az Isten diadalmas hatalma keretezi számára a világot s annak bajait. – Nekünk jó, hogy nem tudjuk a jövőt; nem bírnók el sem fáradságaink, sem kudarcaink előrelátását. Igy pedig küzdve s kötelességet teljesítve haladunk előre. – Legyünk emberek, éljünk testvéreink közt; tudjunk sírni s résztvenni mások bajaiban. A barbárnak nincs részvéte; a keresztény hősök sírnak is. 

e) „Jézus tehát a sírhoz méne.” A temetés irgalmassági cselekedet; tiszteletet lehel a halott iránt, ki a halál méltóságába, a misztériumba öltözködik… kísérjük a vándort. Nagy, fontos utat tett meg a lelke azóta az örök kapuk felé; talán a temetésen is jelen van az elhunytnak a lelke. Mikor temetünk, járjunk el az apostoli hitvallás utolsó ágazatai értelmében; hiszem a szentek közösségét, azért imádkozom érte; hiszem a test föltámadását, azért megtisztelem a testet temetésében, s hiszem az örök életet, azért remélem, hogy az örök világosság fényeskedik neki. Amen! 

f) Mondá Jézus: Vegyétek fel a követ. Mondá Márta: Uram, már szaga van, mert negyednapos. Mondá neki Jézus: Nem mondtam neked, hogy ha hiszesz, meglátod az Isten dicsőségét? A végtelennek dicsősége diadalmaskodni fog összes fölfogásunkon s összetöri apró méreteinket. A halálban is összetör mindent, testet, termetet, szépséget, életet; a temetésnek is a vége a fáklyafüst. A test eltávozik, felbomlik, s a penészflóra új meg új kiadása váltakozik rajta. „Midőn meghal az ember, kígyókat és férgeket nyer osztályrészül.” Ez az ember dicsőségének a vége, s ott kezdi az Isten az ő dicsőségét kiépíteni! Lássam, Uram, a te dicsőségedet, az életet; az kell nekem! 

g) „Elvevék tehát a követ, Jézus pedig felemelvén szemeit, mondá: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz, de a körülálló népért mondám ezt, hogy higgyék, hogy te küldöttél engem.” Jézus biztos benne, hogy ő most a halottat föltámasztja, azért ez öntudatának nyilvánvaló kifejezést ad. Tudja, hogy szava teremt s éltet, mert Isten úgy akarja; megrendülve ez isteni erőnek tudatában fölemeli szemét. A sír bűzt lehel; gyönge emberek, a halál zsákmánya, állják győzelmes alakját körül. Vezérüknek kellene lennie. Ó bár hinnének, bár ne kételkednének. Azért tehát „nagy szóval kiálta: Lázár, jöjj ki. És azonnal kijöve, aki halott vala”. Hit, erő, meggyőződés kell belénk is az Isten nagy műveivel szemben; akár sír fölött, akár oltárnál álljunk, tudjuk, kinek hittünk; – tudjuk, hogy meg nem szégyenülünk. – Sokan hisznek; Lázár, Márta és Mária pedig Jézus lábaihoz borulnak: ez az ő családi, páratlan húsvétjuk. Hogy tér vissza Lázár, hogy Márta s Mária Jézussal körükben! Bethánia, édes, megvigasztalt, hálás lelkek háza; Jézushoz való ragaszkodásban nincs hozzá hasonló. E ház mélységeket zár, elragadtatásban élő lelkeket.