a) Látni a végtelent, mily kicsiny lett…, a távoli csillagok urát s a betlehemi istálló csecsemőjét; ez is Ő, az is Ő. Isten született a földnek, tehát gyermek lett, s e gyermek szívébe, szemébe s ereibe belefért egészen! Ő szuverén hatalom, mely „minden”; nagyban s kicsinyben egyaránt! Ez angyaloknak való vízió, kerubimoknak való harmónia; ettől megcsuklottak térdeik, lekonyultak szárnyaik, földreborultak arcaik, s teljesedett a prófétai szó: s imádják őt Isten minden angyalai. Tették régóta ott fönt, háromszor „Sanctust” énekeltek; teszik újra itt lent. Jákob létráján szállnak föl-le s csodálkozva nézik, hogy melyik hát a tulajdonképeni mennyország, az ott fönt, vagy ez itt lent? Akár fönt, akár lent, az mindegy; ahol Isten van, ahol a szerető, édes, boldogító Isten van, ott van a mennyország. Ezt a mennyországot hordozd.

 

    b) Legnagyobb öröme van a karácsony angyalának. Oly áhítatos ő, mint az Annuntiatio angyala… oly vágyódó s küzdelmes, mint Dániel látomásának angyala… Talán ugyanaz a Gábor arkangyal a karácsony angyala is… fölvette a legszebb ruháját s lejött örömben; azért „nagy örömet hirdet”. – A lélek ruhája az érzület… barlang, szalma, jászol körül is „nagy öröm” lehet… Bennünk van az erkölcsi nagyság, szépség és öröm; fejlesszük s élvezzük azt.

 

    c) S vele örvendeznek társai… az angyali légiók! Mily viharja az örömnek a „coelestis militiá”-ban, mely nem ingerekkel dolgozik; életet fonnyasztó, lelket mocskító örömökben elfárad. Ó lelkem, tiszta örömökön nőj nagyra! Becsüld meg véredet s erődet. Az igazi öröm az élet ereje s virága. „Coronemus nos rosis”, én is mondom, de erős, vidám, egészséges arcunk rózsáival. Az örömhöz mindenekelőtt nagy lelkiismereti tisztaság kell; erre legyen gondunk.