„Maradjatok a városban…” (Luk. 24,49). 

a) Üljetek le… csendesedjetek le; legyen mélységes csend a lelketekben. Zaj és vásár az élet, s a lélek e profán, lármás piacokra nem száll le; tehát csendet kérünk. Csendet a földies, nyugtalan, csapongó, magamagát gyötrő gondolatokba; csendet az örökös perpatvarba; a hazug, mert nem őszinte, e tettetéssel s álnoksággal s ugyanakkor gyávasággal telt nagyképű komédiába. Nem félni, nem aggódni, nem kapkodni, hanem összeszedni magát s észszerűen s alázattal s bizalommal Istenhez járulni. Tömegesen, erőszakosan jár keresztül-kasul lelkeden a gondolat, szíveden az érzelem; szenvedsz ez örökös rendetlenségtől. „És mint a szülőasszonyé, úgy szenved a te szíved képzelgésben. Hacsak Istentől nem adatik a látomás, ne add azokra szívedet” (Eccl. 34,6). Kérlek hát, ülj le; nézz szívedbe s kérdezd: mi az, ami eltávolít a Lélektől? Mi zavarja békémet? Testi vágy, érzékiség, fegyelmezetlen, csél-csap kedély, hiú töprengés, bizalmatlan félelem? Ülj le s gondolkozzál s imádkozzál; „tégy szert jótanácsú szívre; semmi sincs hozzád annál hívebb” (Eccl. 37,17). 

b) „Mígnem felruháztattok erővel”. Nézzétek, hogyan, mibe öltöztet az Isten: a mezőt szépségbe, a tavaszt virágba, a földet fénybe, napsugárba, s remekül csinálja, mert Salamon dicsősége elhomályosul a búzavirág szépségétől. Ő van hivatva a lelket felöltöztetni, s ugyan mibe? Már nem liliom-fehérségbe, nem aranykalász-szőkeségbe, nem a búzavirág kellemébe, hanem önmagába. Isten lakik bennem, ha kegyelem állapotában vagyok, s az ő szépsége az a lelki szépség, áttetszőség; mélység s édesség verődik ki rajtam; ezt nem lehet hasonlítani semmi külsőséghez, bájhoz, ezt kegyelemnek hívjuk. Kegyelem az Istennek szépsége, átverődése a lelken, az Isten térfoglalása, az Istenhez való hasonulás, a vele való színváltozás. Az erény e szépségnek s színváltozásnak öntudatra hozása, öntudatos átélése. 

c) Elizeus megkapta Illés köpönyegét, abba öltözködött, s mint próféta jött át a Jordánon. Mi is Illés köpönyegét keressük, hogy prófétáknak, apostoli, buzgó lelkeknek készüljünk; Jézus pedig mondja: majd felöltöztetlek… erőbe. A szentek ereje az ő lelkiviláguk. „Vegyétek tehát magatokra, mint Istennek szent és kedves választottjai, az irgalom indulatát, a kegyességet, alázatot, szerénységet”. „Vetkőzzetek ki az ó emberből s öltözzetek amaz újba, ki megújíttatik annak képmása szerint, ki őt teremtette” (Kol. 3,12,9). Tündöklő lelkek kellenek; „indutus lumine sicut vestimento”, kik világosságba öltözködnek.