„A kovásztalanok első napján pedig a tanítványok Jézushoz járulának, mondván: Hol akarod, hogy elkészítsük ételedre a húsvétot?… Beesteledvén pedig letelepedék tizenkét tanítványaival” (Máté 26,17). És kezdé mosni a tanítványok lábait” (Ján. 13,5). 

a) Jézus hangulata zöldcsütörtök este. Az utolsó vacsora terme telítve van Jézus nagy lelkével. A lelkek is sugároznak, s emlékeikben le van foglalva szellemük. – A kőszén a napnak sok ezer év előtt kisugárzott hevét adja ki; a nagy lelkek műveikben és intézményeikben sugározzák ki melegüket. S van-e mű és intézmény, mint az Oltáriszentség; nemcsak szelleme van meg itt Jézusnak, hanem ő maga, annak az első, szent, sejtelmes, szeretettől telített estének érzelmeivel. Lelke felhő; áldás permetezik s villámok villannak belőle. Főérzelme a szeretet, mely nem bír elszakadni; szeretetről, páratlan, hősies érzésekről beszél; azután teljes öntudatában annak, hogy „Istentől jött s hozzá megy vissza”, mélyen megalázva magát, mossa tanítványainak lábait; már nem beszél, hanem alázatban leborul mindegyik előtt külön, hogy megrendüljenek annak átérzésétől, hogy mennyire szereti őket! Azt érezzétek, amit Krisztus érzett. Szemében mély tűz ég; izgatott; keze izzadt, tapadós; lázas érzések járják át lelkét. El kell szakadnia; szívének ez kín és gyötrelem; de szeretete győz: emlékül itt hagyja titokzatos, szentségi jelenlétét. Az ő szeretete sem tagadja meg a maga természetét; együttlétet akar, és azt meg is teremti. Ime, Jézus tanítványainak lábainál; ha nem szeretne, nem volna oly alázatos, és viszont, ha nem volna oly alázatos, nem tudna úgy szeretni. Félre a sivár, köves, rideg lelkülettel; úgy akarok szeretni, hogy testvéreim lábait is megcsókolom. 

b) Látja maga előtt a húsvéti bárányt, és lelki szemei előtt egy rettenetes éjnek perspektívája nyílik, mikor a kétmilliónyi zsidó nép menekült éjjel; mögötte Fáraó serege, előtte a tenger s a puszta, és egy nagy imádkozó ember, a 80 éves Mózes ráüt botjával a tengerre, és az szétválik, hogy utat nyisson Izraelnek s eltemesse Fáraót. – Ez csak előkép; a valóság pedig az, hogy a bűn éjében örök sírja felé rohan az emberiség, de eléje áll az Isten fia s botjával, keresztjével a boldogulás útjait nyitja és a poklot csukja; e nagy menekülésnek emlékére van az új áldozat, a szentmise. Szabadulásunk emléke, örök sírunk s kárhozatunk záródásának szent jele; fölövezve, útra készen, bottal kezünkben, jelezvén ezzel a lélekkészséget az Úr szolgálatára, akarunk benne résztvenni, ezer meg ezer éves emlékek szelíd mécsesénél. 

c) Azután áldozatul rendeli önmagát; azt a tiszta testet, azt a tüzes vért, áldozatos érzelmeivel a kenyér és bor színe alá rejti, s mondja: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre; mutassatok be így, engem önmagatokért. Ez annyit tesz, hogy meg kellene halnunk bűneinkért örökre, de Jézus helyettünk hal meg, és mi fölszabadulunk. Ez az áldozat fogalma: Isten-imádás és Isten-engesztelés valaminek – itt Jézus életének – fölajánlása által. – Mindnyájunknak meg kellett volna halni bűneinkért; senki elégtételét nem fogadta volna el az Úr; de Jézust rendelte, hogy áldozata által mindnyájunknak irgalmazzon. Hiszem, Uram s örvendek; de kérdem: Miért akartad így? A felelet ez: Valamint a teremtésben kinyilatkoztatta magát az Úr, s hegyei s tengerei, virágai és örvényei hirdetik nagyságát: úgy Jézus édes, majd érdes és hősies szeretetű életében – e mély, magas, nagystílú erkölcsi teremtésben, – újra kinyilatkoztatta magát, most inkább erkölcsi tulajdonságait, azt, hogy mily szent, igazságos s irgalmas; le akarta szíveinket foglalni és az emberiséget e mély életáramba terelni. – Igy nézem Jézust s imádandó áldozatát. Térdenállva nézem s hálát adok, én ki általa élek. 

d) „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Szenvedésemnek, áldozatomnak titokzatos megújítását megmutattam nektek; magamat, életemet, lelkemet rejtem a kenyérbe, véremet és szívem tüzét a borba. Ott hódolok, engesztelek, imádkozom értetek; mutassátok be e nagy kincset az Úrnak s vegyétek magatokhoz. Szeretetem és érdemem Istennél célt nem téveszt; tiszteletem mérve szerint meghallgat; jöjjetek tehát ti is; ajánljátok általam szívetek gondját, baját, bűnét s inségét Isten kegyelmébe. „Az én emlékezetem” lesz biztosítástok és vigaszotok. – Nincs is azóta más áldozat a földön; annál inkább mutatjuk be ezt millió oltáron; tartsuk nagyra; használjuk; Jézust megvigasztaljuk, Istent megengeszteljük, önmagunkat gazdagítjuk vele.