a) „És azonnal mennyei sereg sokasága jöve az angyalhoz” (Luk. 2,13). Ragyogó angyalok, tüzes lelkek, elragadtatással lebegnek a barlang fölött. Legédesebb éjük, ilyen még nem volt; lehúzza őket vágyuk, leköltöznek a földre. S itt kiömlik harmoniás lelkük melódiákban, édes énekben. Agitato… agitato… Lágyan, imádva, epedve, forrón dagad ez a szent kantáte. S miért dícsérik a kisdedet? Megalázta magát. Itt is, a kereszten is. Ott az Isten felmagasztalta nevét, itt angyalokat küldött. Hol alázatos az Úr még? az Oltáriszentségben; igaz, igaz; ott meg én vagyok dícsérő, imádó angyala. „Lauda Sion Salvatorem”… Jönnek hódolni, mint a kardinálisok az új pápának… Jönnek némán; angyalfejekkel van tele a lég. Mily igéző látvány.

b) „Dícsérvén és mondván: Dicsőség a magasságban Istennek.” E gyermek dicsősége a Magasságbelinek. Igen, az. Az ég nem úgy, a virágos föld nem úgy, mint ez az emberség. A legkedvesebb isteni vonások e lélekről váltak le… ó be jó. Tükrözés, ragyogás, meleg. Érte áldjuk leginkább az Urat! Dicsőség annyi, mint elismerni s hirdetni valakinek kiválóságát. Tehát dicsőség ott van, hol értelem lakik… a magasban. Ha örök, síri csend volna, mint a déli jegestenger ragyogó jéghegyei közt; ha csillagok s világok imbolyognának a mindenségben, mint körben járó füstölők s thymiama s indiai füvek égnének bennük, de sem ember, sem angyali szellem nem élne a világban: akkor az Isten dicsősége még ki nem gyulladt volna. Dicsőség abban van, mikor a lélek eltelik ámulattal, s ajkáról ellebben a fohász: Uram, én Uram, mily csodálatos a te neved az egész földön! Arra való a lelkem, hogy az Isten dicsősége gyulladjon ki rajta, s az Isten dícsérete csengjen meg benne. Memnon szobra minden lélek, a napsugár rajta zenévé olvad. Kulcsa a létnek; értelmetlen nélküle a lét. Mily nagy a kötelessége Istent dícsérni, műveit csodálni, csillagain, virágain éldelegni s önmagában is Isten dicsőségévé válni!

c) „S békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Nem halál, hanem harmónia. Békét kell teremtenem magamba, hogy vérem, ösztönöm, szenvedélyem engedelmeskedjenek jóakaratomnak. Jóakaratom akkor lesz, ha ész és hit világoskodik nekem, s e kettős világosság nyomában erősen s kitartóan akarok. Jóakarat nem annyi, mint lágy, engedékeny, cukorvizes akarat; jóakarat az, mely a célnak megfelel; tud kemény, tud lágy, tud édes, tud szigorú lenni, ahogy azt az Isten akarja. – Akkor békém lesz Istennel, emberrel s önmagammal. Ó, mily nagy jó, de egyszersmind ritka jó a jóakarat, mely a bűnt kerüli, a rosszat legyőzi, a bajt elviseli! Kezdjek jót s jól akarni; ez a földi mennyország, az égi dicsőség.