a) „És jöve Názáretbe, hol felnövekedett, és bement szokása szerint szombatnapon a zsinagógába, és fölkele olvasni. És adaték neki Jeremiás próféta könyve. És föltárván a könyvet, azon helyre talála, hol írva vala: Az Úr lelke rajtam, azért kent föl engem és elküldött engem örömhírt vinni a szegényeknek, meggyógyítani a töredelmes szívűeket” (Luk. 4,16). Jézusnak első, a szentírásban regisztrált föllépése! Bemutatja magát mint a Szentlélektől fölkent s kegyelemtől áradozó embert. „Ma teljesedett be ez az írás előttetek.” Ez az a nagy tény, hogy maga a megtestesült Isten állt a világba bele, mint kristályhegység, melyen villog a nap s oldalaiból források fakadnak. Ilyen legyen az evangélium hirdetője… hittel, reménnyel, kegyelemmel fölkent; legyen ajkán édes az ige. Lássék meg rajta az evangélium tendenciája; örömhírt vinni, gyógyítani, segíteni… ezek a krisztusi nyomok. „És csodálkozának a kedves igéken…” ezek a krisztusi igék; nem szidni, hanem emelni, melegíteni. 

b) „És mondák: nemde ez József fia?” az ács fia! Ime az emberi gondolat, mely a véren, a ruhán, a látszaton fönnakad s elborítja az istenit, a lelkit. Ne azt nézd, hogy az ács fia, hanem, hogy Lélek árad belőle. Lélek volt a könyvkötő-inasban, Faradayban; lélek a lakatoslegényben, Fadruszban, s lélek nélkül nem ér semmit királyság és akadémia. Lelket adj, Jézusom, a gyaluhoz, a vályogfalak közé; lelket az evangéliumhoz s az oltárszekrény elé; lelket a köznapba, a közéletbe; akkor nem lesz üres az élet, bármily szolgálatban folyik; Szent Nothburga cseléd sírverse igazul be: 

Der himmlisch fromme Tugendsinn 

Macht eine Magd zur Königin. 

c) „Ő pedig mondá: bizony egy próféta sem kedves hazájában.” Tisztelettel és alázattal kell közeledni a Fölségeshez. Nem szabad vele feleselni, sem pörbe szállni. Igy történt, hogy már Illés a pogány özvegyhez tért be, s Elizeus szintén a pogány Naamant s nem a zsidókat gyógyította. Aki szívet nyit, ahhoz szólok. Ajtót be nem török, csak kopogok: eressz be, testvér! Ah Istenem, hová kell menekülnie az Isten igéjének s kegyelmének a világ bölcseitől, hová, kikhez? Szareptai özvegyekhez… Sőt az ember erőszakoskodik az Istennel „s kihurcolák őt s fölvivék a hegyre… hogy onnan letaszítsák”; ilyenkor a próféta elnémul… s „átmenvén közöttük, eltávozik”. Uram, ajtót, kaput nyitok neked s térdenállva fogadlak, kérlek, szólj; engedelmeskedem, hű szolgád s szolgálód leszek.