a) „Ime a magvető kiméne vetni és midőn vetett, némely mag az útfélre esék, és eljövén az égi madarak, megevék azt. Némely pedig köves helyekre esék, hol nem vala sok földe és hamar kikele, mert nem vala mélyen a földben; de a nap hőségében kiége… és némely a tövisek közé esék és felnövén, a tövisek elfojták azt… és némely jó földbe esék és kikelvén, termést adott és terme némely harminc-, némely hatvan- és némely százannyit” (Márk 4,3). A magvető vet, magva az Isten igéje s a kegyelmi benyomások, a hitből való gondolatok s indulatok. Kezéből a mag ki nem fogy; kegyelme reng a lelken, mint csendes esőben a fa ágain a cseppek; fénylik, reszket, mint az őszi réten a pókháló szálai. „Lélekkel van telítve minden” a belső világban, mint spórákkal, kokkoszokkal, magvakkal a természetben; csupa életcsíra; pálmák, füvek, fenyők, borókák lesznek belőlük; erő és gyöngeség, vagy szépség és kórság. Függ az égtől, a melegtől, a rátermettségtől; függ a készségtől, a pihentségtől, az üdeségtől, az odaadástól. Jaj, Istenem, lelkem a föld, s te vagy magvetője; szánts fel, öntözz meg, boronálj föl; menj végig rajtam imádságos gondolataiddal, kegyelmed napsugarával, elérzékenyülésed harmatával, vágyaid szellőjével; add ezt mind, s mondd; földem, édes szántóföldem, nem csalsz meg! 

b) „Némely útfélre esik”… az út is föl van törve, de keréknyom s nem barázda van rajta. Tapossa buta talp, sarok, pata, csülök; jön-megy rajta a világ. – Van ilyen lélek is, melyben ki-be jár sok oktalan, sáros gondolat, melyre rávetődik a hír és benyomás. Vannak lelkek, melyek olyanok, mint a korcsmák vagy a cigánysátrak az útfélen; ott elmélyedést, elmerülést, magábatérést hiába keresünk; ott nem gyökeresedik meg semmi. A madarak, melyek az Isten magvait megeszik, a könnyelmű, szárnyaló, elrebbenő indulatok. A napnak tarkasága, a szeszély és rossz jó kedv csipkedik el a szemet. „Einkehr-Umkehr.” Össze kell magamat szednem, magamba kell térnem, ha akarom, hogy az Isten kegyelme gyümölcsöt hozzon. 

c) „Némely pedig köves helyekre esék”… „Ez az, ki az igét hallja és mindjárt örömmel fogadja, de nincs gyökere”: ha van készség a jóra, de kitartás, belső izzás nélkül; ha tudunk lelkesülni, de ha a lelkesülésnek nincs tüze. „Humus” kell a termékenységhez s „humor” is. Be kell vennünk Isten igéit s erőit, s magunkévá tennünk, s az ellenkező behatások ellen élénk ellentállást kell kifejtenünk. Legyen örömünk az erős s kitartó akaratban! 

d) „Ami pedig tövisek közé vettetett, az, ki az igét hallja, de e világi szorgoskodás és a gazdagság csalárdsága elfojtja az igét és gyümölcstelenné leszen” (Máté 13,22). Ó tövises lelkek, hol a gazdagság s az élvezet gondjai éktelenkednek vagy ahol az izgalmas életharc, a kapkodó munka s a keserű szegénység ijeszt. – A gazdagság küzdeni elfelejt; az élvezet alacsony, nemtelen lelkületet nevel; a keserű szegénység pedig elzsibbasztja a szívet. Ezek mind akadályai a szerencsés lelki fejlődésnek. Ne adj, Uram, gazdagságot, de a szegénységtől is óvj meg engem; tövis mindakettő, mely könnyen széthasítja a lélek lombját s virágát. 

e) Ami pedig jó földbe esett s eltemetkezett s fölszívta magába a föld nedvét s fölébredt az ég melegétől s kibontotta szíkeit s fölegyenesedett s kinyujtotta szárát s földolgozta az energiát, az 30- és 60- és 100-szoros gyümölcsöt hozott a belső képesség s a külső segítség szerint. S az mind jó volt. – Isten várja a gyümölcsöt tőlem is; sokat adott; abban a tudatban kell élnem, hogy hitvány ember volnék, ha minden erőmből nem gyümölcsöztetném kegyelmeit. Tekintsek lelkembe: tehetnék-e még 30-, 60-, 100-szor annyit, mint amennyit most teszek? nem a sokféleséget, de a hitből vett lelkületet, a nemes érzést, a buzgalmat s a szeretetet véve. Bizonyosan van még fokozat erre bennem!