Szent éj, melyet a Fölségesnek közeledtétől öröm s borzalom jár át. Fény gyullad ki benne; e tűzön gyujtjuk meg karácsonyfáink gyertyáit, ebből való az a ragyogás, melytől a gyermekek arca s a szerető lelkek szeme kicsattan. Ez a szent fény ficánkol az éjféli misére sietők lámpásaiban s vezeti irtásokról, pusztákról, majorokból az embereket Krisztus jászolához; ez gyúllad ki a kontyos kínaiak ágas-bogas házaiban, a Jangcekiang partjain épúgy, mint Birmában vagy Európa városaiban; különféle nyelveken ugyanaz az öröm gyujt rá az énekre: „Krisztus Jézus született, örvendezzünk”.

a) De engem most a karácsonyéj kerubja érdekel; nem az, kinek ajkán csendült meg először az édes evangélium, hogy Krisztus született; hanem az, ki a teremtés hierarchiájában hozta s elsőnek üdvözölte s megcsókolta Krisztust: a Szent Szűz. A teremtésnek s a kegyelemnek ez a legszebb angyala hajlik a csecsemő fölé, szeretetének s boldogságának szárnyaival beárnyékolja a jászolt; lelkén s arcán az az isteni szépség árad ki, mely az isteni gyermek első tekintetének pihenője legyen, keble attól az édes tejtől dagad, mely az Istennek első étele legyen, s ajkára az a méz van kiöntve, melynek csókja s mosolya a gyermek Jézus első élvezete legyen. Szent, szent éj, csendes, rejtelmes éj, a szerető kerubnak szent éje! Szent éj, a legszebb látomásnak éje, mikor a megkerült paradicsom angyala világít lelkünkbe s elragad Istenhez!

b) Ez a kerub adorál! A szentéj a Szent Szűz imaéje. Számítatlan ima-órákban imádta Jézust, tökéletesebben, mint az angyalok. Lelkén, e gyengéd, finom, hűséges médiumon vonultak el az Isten gondolatai; a próféták álmai, a druidák vágyai, a sibillák sejtelmei, a legszebb s a legmélyebb theológia. Extatikus imádással fogta át az Istent; megtehette, mert Krisztus lelkén kívül egy lélek sem közelítette meg úgy az Urat. Elborította őt csodálatával, hódolatával, dícséretével, szeretetével, örömével, diadalával. Megközelítette végtelen, teremtetlen glóriáját. Tökéletességei elvonultak előtte: mindenhatósága, örökkévalósága, végtelensége, teremtő ereje, méltósága, szépsége… azután teste, lelke, élete, szenvedése… Végigsurrant minden léptén, megcsókolta minden nyomát, követte a történelem hullámcsapásait, melyeket az Isten-ember indít meg, hogy végre is ítélőszékének zsámolyán törjenek meg, s törésük is dicsőségének véghimnusa legyen. Szent, szent éj, én is imádom benned az Urat, az Istent, a gyermeket; látom nagyságát, s hódolnom neki vágyam, vigaszom s örömöm!

c) De e kerubot végre is a gyermek, a gyermek érdekelte, az ő gyermeke. Senki sem szerethetett így: gyermekében Istenét; fölemelte a csecsemőt s imádkozó bizalommal kebléhez s ajkaihoz szorította, s telt keblének édesanyai tejével saját lelke édességét s örömét öntötte beléje. Ez volt az Istenhez mért, illő köszöntés, ez az ő szimfóniája, ez a diadalmas, égre szökő öröm, melynek csak visszhangja volt a „Gloria in excelsis”. Hát fogadhatta volna-e a föld Istent melegebben, mint mikor az Isten-anya érzelmeivel fogadta? Fogadhatta volna-e forróbban, puhábban, édesebben s jöhetett volna-e Isten elragadóbban, mint mikor született, anyját átkarolta s pici ajkát a Szűz keblére illesztvén, szívta magába az életet? „Sitit sitiri”, szomjat szomjaz, lelkem vágyát, ragaszkodását, szeretetét, tapadását szomjazza.

d) Ez a szép, kerubinos Betlehem nem mult el. Élete folytonos; folyik a történelemben, él a művészetben, a költészetben, de kiváltképen érvényesül az imádásban. Az Oltáriszentség körül, ez örök Betlehem körül folyik a szentéjnek imádása. Édesanyai s testvéri ragaszkodás, kerubinos lelkek hálája s öröme körítse Jézust az Oltáriszentség Betlehemében. Végtelen áldás, öröm, erő s szépség áramlik e Betlehemből a lelki világ éjébe, melynek befolyása nagyobb, mint minden irodalomé vagy kultúráé, mert páratlan Istenközelségbe emel, s mert a lélek tisztulásának, alakulásának s örök ifjúságának titka ép ez: érezni s átélni s átélvezni az Isten-közelséget. E közelségben az úgynevezett közönséges élet is tiszta, nemes, szép, isteni életté lesz. Aki ezt érti, az szerencsés, isteni művész!