a) „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres pedig és aki nem pásztor, kinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni és elhagyván a juhokat, elfut; és a farkas elragadozza és elszéleszti azokat” (Ján. 10,11). 

A jó pásztor kedvelt képe a kinyilatkoztatásnak. Ezer év óta utalnak rá az Isten gondolatai. Dávid pásztor volt; erős, bátor pásztor, ki a medvét s az oroszlánt üldözőbe vette s megvívott velük; megjárta a „rablók völgyét”, a „ragadozó madarak völgyét”; éjjel pásztortüzek mellett virrasztott s tartotta távol a tigrist, a sakált, a hiénát. Ezechiel megigéri a legjobb pásztort, ki nem lesz olyan, mint Izrael népének lelkipásztorai, a szívtelen pásztorok, hanem aki „az erőtlent megerősíti, a beteget meggyógyítja, a megtöröttet bekötözi”; aki a pusztát járja s nem fél, buzgalma s szeretete viszi. – Jézus erős, bátor, küzdelmeslelkű pásztor; az apostolnak ilyen lélek kell; járni, kérni, keresni, nem félni. Mindnyájan oszthatjuk ez érzéseket, hisz „királyi papság” vagyunk; mindnyájan menthetünk lelkeket – óvhatjuk a bűntől – kérhetjük, hogy térjenek Jézushoz – imádkozhatunk értük! 

b) „Én vagyok a jó pásztor és ismerem enyéimet és ismernek engem enyéim” (10,14). Fáradozást, áldozatot nem kimél, tűr és nem kíméli magát; forrása kimeríthetetlen: a nagy szív. Az erkölcsi világban e vonások érvényesülnek; minden apostoli lelken föltünnek. Pál apostol mondja: „Semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem mindenféle nyomorúságot szenvedtünk; kívül harcok, belül félelmek” (2 Kor. 7,5). Az apostoli léleknek mindenekelőtt sokat kell imádkoznia. Az ima a buzgó lélek lehelete; abban összefoglalja önmagát, vágyát s kínját. S mialatt másért imádkozik, maga buzdul. Ah, ezek a forró vérű, erős, feszülő idegzetű, plasztikus lelkek szolgálják a jobbnak uralmát, a haladást, a szépséget. A lelkiség tölti el őket. Érzékük van a lélek iránt. Megérzik bajait, s megesik a szívük rajta. Ez érzéket művelem magamban lépten-nyomon; belenézek a lelkekbe s kiérzem bajaikat. 

c) Nem egy, hanem millió bolyong a pusztában! Nem szabad letörnünk e tudat alatt. Letörnénk, ha a világ folyásából merítenők buzgalmunk motívumait; de hála az Úrnak, a mi forrásaink a magasban fakadnak. Isten nagy gondolatai szerint alakul a világ; néha a hit, az erkölcs elsötétül, s a léhaság s romlottság pusztasága tért foglal; arról nem tehetek! Nem akarom a pusztaság nagy méreteit fölpanaszolni, hanem a pusztába ruganyos lelket akarok állítani, magamat, a „jó pásztor” nyomában. Rám is lehel az erkölcsi magaslat, az erények viránya: az Istennel való érintkezés misztikus erdőszélein járok én is, s bár látom a pusztát, nem facsarodik össze a szívem. Isten akarja, dolgozom, mentek. 

d) A juhocska nemcsak eltéved, hanem tövisbokrok közt fönnakad. Az eltévelyedés a bűn, a tövisbokor a bűn következménye; tövisbokor a lelkiismereti furdalás, betegség s elgyöngülés, becstelenség, szegénység, fegyház, mások neheztelése s megvetése. Aki ily tövisek közt fönnakad s bűnei büntetését szenvedi, az van hivatva a jó pásztor szeretetét tapasztalni; ő gyógyítja e sebeket is; segít elsimítani a bajt, vagy lelket ad hozzá, hogy azt az ő szellemében lelkünk üdvére viseljük. 

e) Két botja volt a pásztornak, egyikkel védi, másikkal tereli s gondozza juhait. Este ő a „kapu”, melyről Krisztus mondja: én vagyok a kapu. Odaáll ugyanis az akol ajtajához s szorgos s éles szemmel fürkészi be-bevonuló bárányait. Amelyiken valami sérülést lát, azt kajmós pásztorbotjával kifogja, magához húzza, cédrusolajjal s illatos fehérszurokkal keni fölhorzsolt lábait; az eltikkadtakat pedig friss vízzel élesztgeti. – Lelkipásztorok, álljatok a jó pásztor mellé s figyeljétek meg, hogy fürkész s aggódik, hogy gondoz s bíbelődik az egyesekkel; hogyan köt be sebeket, hogyan bátorítja s biztatja a fáradtakat. Olajat s illatos gyógyírt, lelki erőt kell híveiteknek nyujtanotok. Ismerni, nevükön szólítani, eligazítani kell a híveket. Erre megtanít a jó pásztor szíve! Megijedünk gyakran tehetetlen formalizmusunktól, valahányszor az élet s erő tevékeny irányzata jut öntudatunkra. Én a lelkek pásztora, gondozója, nevelője, gyógyítója, orvosa, tanítója, kormányzója vagyok. 

f) „Igy mondom nektek, öröm leszen az Isten angyalai előtt egy megtérő bűnösön.” A jó pásztor nem világfájdalmas alak; vannak isteni örömei. Belefolyik lelkébe a legédesebb érzés, mely az eget betölti; erős, fölséges, diadalmas öröm. Igy kell győzni; ki kell emelni az embert az örök nyomorúság s a pokol veszedelméből; ezt a sötét éjfélt ragyogó napsugárral, a kárhozatot Isten kegyelmével kell fölváltani; ragyogjanak a lelkek fölött a mennyország csillagai, bennük pedig honoljon a béke s az öröm. Aki ilyesmit eszközöl, az művésznél, halott-támasztónál, prófétánál többet tesz, s lelkét nagyobb élvezet éleszti, mintha minden tudományt bírna s világ ünnepelné; „mondom nektek, én, ki minden örömöt ismerek, hogy ez az öröm már nem földi, nem királyi, hanem angyali”, s angyali örömök mérhetetlen kitartására s áldozatra inspirálnak. Mily óriás az, ki az apostollal mondhatja híveiről: Ti vagytok koszorúm s örömöm.