«És minekutána elérkeztek az Ő tisztulásának napjai, Mózes törvénye szerint, Jeruzsálembe vivék őt, hogy bemutassák az Úrnak» (Lk 2, 22). Midőn a szülés után a mózesi törvény által meghatározott idő eltelt, minden édesanya fölment a templomba, hogy elsőszülöttjét, ha fiúgyermek volt, az Úrnak szentelje s önmagáért a tisztulási áldozatot bemutassa. Így tett a Szent Szűz, ő is fölment, hogy bemutassa elsőszülöttjét; de míg a többi anya csak jelképesen áldozta föl fiát, addig a Szent Szűz átértette s átérezte ez áldozat nagy s keserves valóságát, Ő oly megrendítő hittel megy föl a templomba, amilyennel Ábrahám ment hajdan a Mória-hegyre, hogy fiát föláldozza. Ábrahám föláldozta gyermekéhez való szeretetét s hozzáfűződő minden reményét az áldozatot követelő isteni szeretetnek, bár nem értette, hogy miképpen legyen ő, ha fia most meghal, «sok nemzetnek atyja»; a Szent Szűz ellenben már megértette Izajás szavát: «ha életét adja a bűnért, hosszú életű ivadékot lát» (Iz 53, 16); ő megértette, hogy Szent Fiának vére lesz a nemzetek magva, hogy azok belőle sarjadnak; megértette, átszenvedte, s így hozta áldozatát. Az Úr adta a gyermeket neki; negyven napra adta oda, mikor elvonultságában, csendes magányában élvezte, imádta, csókolta; most negyven nap múlva visszakéri, s ő odaadja. Fölviszi, hogy a törvény szerint az Úr joga reá tábláztassék, hogy a világ terhe reá háríttassék, s hogy az Úr már most fogadja el vérét s életét. Mily nagy érzések és szenvedélyek ütköznek a Szent Szűz lelkében! Aki őt látja, a halovány édesanyát, az egyszerű, szegényesen öltözött nőt, nem sejtené az érzések s az öntudat végtelen méreteit. Pedig a megváltás egész nagy terve és konfliktusa eleven érzéssé s hősiességgé fakadt föl benne.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 256. old.]