Magyarország kis sziget idegen népáradatban; hullámok csapdossák; aggodalmak, remények járnak fölöttünk; tengerünk nem igen van, mely nemzeti haladásunkat, gazdagodásunkat előmozdítaná, melynek leheletétől hősök és szentek lelkesülnének; de a «tenger csillaga» mégis mosolyog felénk. Kilencszázados történetünk verőfényében éppúgy, mint mély árnyaiban ott látom alakját, mely az égből leszáll s megáld; hallom nevét, mely a királyok és hősök nevei mellett és fölött hangzik, mint angyalének; ez az alak, ez a név: Mária. Szent István neki ajánlja föl életének esthajnalán a koronát, hogy amint neki esti csillaga volt, úgy nemzetének hajnalcsillaga legyen; neki adja át népét, hogy Nagyboldogasszonya, Úrnője legyen. ...
    Háromszáz éven át szinte nincs más hivatásunk, minthogy a kereszténység lovagjai, a Szent Szűz választott vitézei voltunk. Hősiességünk fölött az ő képe, az ő zászlaja lengett. Ha el kellett volna vesznünk, zászlaja lett volna szemfödőnk s csendítésünk az Áve Mária estharangszava.
    Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve? Új harcok, a kultúra harcai; új küzdelmek, a népboldogulás küzdelmei várnak ránk. Szellem, ész, munka, erény ezentúl a fegyverek; megbírja majd a nemzet karja ezeket is? Ha hisz és szeret; ha téged tisztel; ha erényeidet saját életébe oltja: nemcsak hogy megbírja, de már a győzelem koszorúja után nyújtja ki kezét. Maradjunk ez alapon; a népeknek élete nemcsak vértócsákba, hanem fertőkbe is veszhet. A fertőkbe nem jutunk, ha a hit erejével s az erkölcs lelkével a kultúrmunkához fogunk. «In me spes omnis vitae et virtutis».

[PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 120-122. old.]

    Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején. Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz. Mi Asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld értünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak. Ámen