De én Szent Pált nem a «l’art pour l’art»-féle elvek cáfolatára s nem a kubisták, futuristák, hedonisták, utilitaristák s más egyéb majd festő-vászonok, majd lelkiségek elmázolói ellen kéretem a betlehemi barlang szájához: hanem azért, hogy mondja meg nekünk, hogy mennyire szorulunk Krisztusra; hogy lehet-e tán mégis bizakodnunk más hatalmakban s várnunk új emberiséget s új, boldogabb világot valami más lélekmegújításból, nem pedig a Krisztuséból? Ennek a megmondására Szent Pálnál radikálisabb igazmondót nem találhatnánk; mert ő kereken kimondja, hogy akár görög, tehát pogány és művelt ember, akár pedig zsidó legyen valaki, az mind «nélkülözi az Isten dicsőségét», s csak akkor ér valamit igazában s csak akkor boldogul az Isten útjain, «ha ingyen igazul meg Isten kegyelméből a Jézus Krisztusban való váltság által» (Róm 3, 23-24). Ez aztán igazán kemény szó, s néhány ember fejében furcsa gondolatot vált ki, főleg olyanokéban, akik a modern világ tudását s technikáját s műveltségét csodálják s kísértésben vannak, hogy Szent Pálban valami világgyűlölő anachorétát lássanak. Ne lássák benne azt, hanem nézzenek inkább saját szívük mélyébe s nézzenek motorokon s rádiókon túl mélyebben a világ életébe. Ereszkedjenek le oda, az emberi bűnösség s szolgaság mélyeibe, oda, ahol Szent Pál áll; oda a tiszteletlenségnek s alávalóságnak, a tisztátlanságnak s önzésnek s kegyetlenségnek mélyeibe. Érezzék át a világ bűnösségét, s akkor megértik majd a váltságnak szükségességét, azét, melyet kizárólag Isten tehet és adhat.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Karácsony, 68-69. old.]