Valóban élni Istennel szemben annyit jelent, mint klauzulák, kifogások, föltételek nélkül teljesen meghódolni neki, átadni neki magát eszünkben a hit által, szívünkben életünk odaadása által, törekvéseinkben, minden munkánknak, verejtékünk s könnyeink gyöngyeinek fölajánlása által. E valóságnak sok foka van; az élet körülményei határozzák azt meg; más a papnak, más a családatyának életvalósága; többet ad neki az egyik, kevesebbet a másik; de bármennyit ád, a valósághoz az is kell, hogy ne tartson magáról semmit a legnagyobb hűség mellett sem: servus inutilis sum, quod debui, feci; hogy ne igényeljen maga számára semmi különös kegyelmet, semmi különös providenciát, elég, hogy az Isten szeret minket és szeret engem; hogy ne várjon különös revelációkat, elég nekem a reveláció napja, melynek sugaraiban én a nagy Istennek kis mezei virága vagyok.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 97-98. old.]