Minden korszak megtalálja bajaira a gyógyfüvet; a XII. század is ráakadt. Magas, rideg sziklákon termett; igénytelen, de zamatos és illatos volt; csupa tűz és olaj. Ez a gyógyfű a hitéletnek s a vallásos buzgalomnak elmélyedése volt, melyet Szent Domonkos és Szent Ferenc föllépése jelez. A világhoz való ragaszkodásnak kapcsait szétszaggatták, az önzést Isten kincseinek gyűjtésére fordították, a gyalázatot Krisztus dicsőségében való részvételnek tartották, összes tehetségeiket, művészetüket, költészetüket az oltárhoz állították, s az evangélium újra otthon volt a földön. Krisztus jegyesét, a szent szegénységet Szent Ferenc újra bevezette a világba, s íme számtalan lovagja támadt, kik szolgálatára fölszánták magukat, s Szent Ferenc ideális kereszténységében s Szent Domonkos hitbuzgóságában hódítólag járta be a világot.
    Az önzésbe merült világot az önzetlenség eleven valósága ébresztette föl mámorából; mióta Assisi sz. Ferenc atyai örökségéről lemondott s a gubbiói erdőkben zsiványoktól föltartóztatva, azt mondta : «én a nagy Király hírnöke vagyok», azóta a világ, mely a maga módja szerint zsivány volt, rabolt, zsarolt, szerzett, bámulva hallotta a nagy Király üzenetét, hogy vetkőzzék ki az önzésből s megtalálja boldogságát. Csodálatos idők, midőn a költők a szent szegénységre himnusokat szereztek; midőn Giotto Szent Ferenc eljegyeztetését a szent szegénységgel megfestette s az édes melancholiát a nagyok palotáiba bevitte; midőn Assisi völgyeiben ötezer önkéntese a szent szegénységnek táborozott, földön aludt s kenyeret evett; midőn IX. Lajos Porciunkula ajtaján kopogott s örömét lelte abban, hogy a koldustarisznyát nyakába akaszthatta; mikor Szent Ferenc haldokolva kérte társait, hogy adják oda valakinek köpenyét, hogy teljesen szegényen halhasson meg! Ó, ti csendes Ápenninek, mi lett extatikus koldusaitokból?! A tarisznya megmaradt; de a koldusság a szívre vetődött, azt senyveszti.Keljetek föl Umbria zárdái, s leheljétek a lemondás illatát a kábult világba!
    Ez a csodálatos bensőség, ez az elmélyedés, ez a költészet és lelkesülés föllépett a magyar királyi családban is. Liliomos, szűzi lelkek hulltak Szent Domonkos fehér gyapjúruhájára; királyleányok zárkóztak el Szent Ferenc zárdáiba; ő, az isteni szeretet trubadúrja ragadta el őket. Szent Margit, Szent Jolánta, magyarországi és aragóniai Szent Erzsébet tűnnek föl e szent pátriárkák nyomaiban s ezek közt egyike a legszebbeknek: Szent Margit.
    Íme, a Margitszigeten méláz az az egy-két rom, a híres, világmegvető Szent Margit emléke; itt a hullámoktól körülvéve, a kontempláció mélyeiben fejlett ragyogó gyönggyé. Nem kell neki korona, sem királyi vőlegény; neki áldozat, penitencia, szeretet kell; áldozat ifjú életének huszonharmadik évében való elhervadásáig. Ezek mind így hervadtak el a világnak; de illatuk bűbájos, évszázadokra terjed.
    Minden szentbeszéd között, melyeket hallott — írja a legenda — ez a mondat hatotta meg leginkább: Istent szeretni, önnönmagát megutálni; senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni. «A szentséges szűz oly igen hozzá voná ez tanulságot, hogy ez időtől fogva az Úr Istennek szerelmében, amennyire teheti vala, gerjedősb vala hogynem azelőtt.» Szívében az önmegtagadás nem fojtotta meg a szeretetet; tudta szeretni szülőit, családját; szomorkodik az Egyház bajain, sebeit érzi s gyötrődik miattuk «szívének mélységében». «Metélik tagjait, mikor az Egyház szenved...» ez Szent Margit érzése. Szeretete csak érdemet keres; ez az ő önzése. Föllángol a lelke, midőn «veszi vala Krisztusnak szent testét nagy, édességes ájtatossággal. Ő tartja a keszkenőt az áldoztatásnál, mert minél közelebbről kívánja látni Krisztus szent testét. S végre a legenda szerint: «meggyullada a mennyei jegyes szerelmében, kit kíván vala, kit szeret vala, kinek szerelméért atyját, anyját, világi országának birodalmát elhagyta, az ő ártatlan lelkét ajánlván Teremtőjének, az ő édességes, kívánatos jegyesének, elnyugodék sírban».
    Ez Magyarország Margitja, vagyis gyöngye.
    Kifejlik, virágzik s elhervad; de fiatal élete mégsem vész el, sőt a fiatalság emlékében örökös; örök tavaszban áll; arca bájaiból az örök szépség 11 vonásait hatszáz év el nem törülte. Szelleme erő, szinte erőszak, de csak a szeretet erőszaka; iránya meredek; az örökkévalóság sarkcsillaga felé tart; élete szigorú önmegtagadás és penitencia a lélek tisztulásának vágyában. Életet nem becsült; hírt nem keresett; tenni, alkotni nem kívánt; rejtőzött s élete mégis tett, kihatás, áldás, dicsőség egyben.

[PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 118-119. old.]