Jézusnak első, a Szentírásban regisztrált föllépése! Bemutatja magát mint a Szentlélektől fölkent s kegyelemtől áradozó embert. «Ma teljesedett be ez az Írás előttetek.» Ez az a nagy tény, hogy maga a megtestesült Isten állt a világba bele, mint kristályhegység, melyen villog a nap s oldalaiból források fakadnak. Ilyen legyen az evangélium hirdetője... hittel, reménnyel, kegyelemmel fölkent; legyen ajkán édes az Ige. Lássék meg rajta az evangélium tendenciája; örömhírt vinni, gyógyítani, segíteni... ezek a krisztusi nyomok. «És csodálkozának a kedves igéken...» ezek a krisztusi igék; nem szidni, hanem emelni, melegíteni. «Ő pedig mondá: bizony egy próféta sem kedves hazájában.» Tisztelettel és alázattal kell közeledni a Fölségeshez. Nem szabad vele feleselni, sem pörbe szállni. Így történt, hogy már Illés a pogány özvegyhez tért be, s Elizeus szintén a pogány Naamant s nem a zsidókat gyógyította. Aki szívet nyit, ahhoz szólok. Ajtót be nem török, csak kopogok: eressz be, testvér! Ah Istenem, hová kell menekülnie az Isten igéjének s kegyelmének a világ bölcseitől, hová, kikhez? Szareptai özvegyekhez... Sőt az ember erőszakoskodik az Istennel «s kihurcolák őt s fölvivék a hegyre... hogy onnan letaszítsák»; ilyenkor a próféta elnémul... s «átmenvén közöttük, eltávozik». Uram, ajtót, kaput nyitok neked s térden állva fogadlak, kérlek, szólj; engedelmeskedem, hű szolgád s szolgálód leszek.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 238-239. old.]