Azt a termet akkor az áldozat lelke telítette. Nemcsak Jézusnak hálaáldozata, melyben nagy rabságból való szabadulását ülte, hanem Istennel való közösségének, Istenhez való tartozásának tudatából kiszökő öröm és diadal ünnepelt itt. Egy más áldozati motívum árama sugárzott Jézus lelkéből. Neki holnap kell a világot váltó áldozatot hozni, melyet minden más áldozat csak jelképez, keserveset, de diadalmasat, Istent emberrel kiengesztelőt, az örök üdvösség kapuit megnyitót, föld és ég kapcsolódását, az örök boldogság diadalát. Ez a terem akkor kiszélesedett s az egész világ egy nagy templommá lett csillagos kupolával, s nem is templommá, hanem kohóvá, Jézus Szíve, a szeretet lángoló, lángjaiba a világot befonó tűzhelyévé; az évezredek magaslatai eltörpültek az örökkévalóság távlatainak szörnyű méreteitől s Jézus Szíve szeretete sóhajtott végig rajtuk, mint az örök halmok kívánsága... S ebben az áldozati érzésében veszi a kenyeret s megáldja: egyetek ebből, ez az én testem, mely tiértetek adatik, ez az én vérem, mely tiértetek ontatik; ezt cselekedjétek.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, 358-359. old.]