Pál Feri vasárnapi beszédekUrunk megkeresztelkedése

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
10

"Én csak vízzel keresztelek, de jön majd, aki hatalmasabb nálam, aki Szentlélekkel fog keresztelni.” És ebben az összefüggésben még inkább érdemes újból és újból, szinte megszokott módon, rácsodálkoznunk arra, hogy Jézus, aki bűn nélkül van, mégiscsak lemegy a Jordán folyóhoz, és mégiscsak megkeresztelkedik, alámerítkezik, miközben tudjuk azt, hogy Keresztelő János keresztsége a bűnök bocsánatára vonatkozik, olyan értelemben, hogy egy szimbolikus gesztus. Hogy a víz jelképesen, aki ott átéli annak a tisztító erejét, és kijön belőle, átélheti azt, hogy Isten kész a megbocsájtásra, az ember pedig meg tud újulni. Tehát az, hogy Jézus alámerítkezik a Jordán folyóban, mondhatnánk azt, bizonyos értelemben szinte érthetetlen vagy értelmetlen abból a szempontból, hogy „Minek őneki alámerítkezni a folyóba, mikor nincsen bűne? Nincs mit róla, rajta lemosni.”

Innen szeretnék akkor most indulni, mégpedig, ha már azt mondjuk, de mégiscsak kiment, és mégiscsak megtette ezt, szinte azt is vállalva, hogy őt félreértsék, vagy helytelenül értelmezzék ezt a gesztusát. Milyen érdekes, hogy a Mennyei Atya erre pont azt mondja: „Szeretett fiam vagy, kedvemet találom benned.” De hát nincs bűne, és mégis lemegy a Jordánhoz, és mégis alámerítkezik. Arról szeretnék beszélni most tehát, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyeket mi is használhatnánk arra nézve, hogy lemenjünk a Jordán folyóhoz. Miközben – természetesen most szimbolikusan értve – esetleg azt mondanánk: „Miért mennénk le? Ez értelmetlen, felesleges. Hát énnekem mi keresnivalóm lenne ott a Jordán folyónál, hogy alámerítkezzek?”

Az első gondolat így szól. Sokszor megkísért bennünket a gondolat, hogy „Én azért elég igaz vagyok, vagy jó, vagy rendes vagyok, vagy tisztességes. Miért mennék én oda megkeresztelkedni, alámerítkezni a Jordán folyóban?” Mi az, amit ide szoktunk kapcsolni nem egyszer? Azt mondjuk, hogy: „Én igaz vagyok azért, mert igazakhoz tartozom. Én azért ügyes szemmel, értelmes gondolatokkal kiválasztottam, nekem nem mindegy, hogy kikhez tartozom, hát én az igazakhoz tartozom. Ebben megvan a saját döntésem is, az igazakhoz tartozom. Hát, ha én az igazakhoz tartozom, hát akkor én is igaz vagyok, nem?” Az első gondolat így szól, hogy kétségkívül az igényességünknek a jele az, hogy az igazakhoz akarunk tartozni, a jókhoz akarunk tartozni. Akár még így is merném mondani, a szentségre, életszentségre törekvőkhöz akarunk tartozni. De pusztán az által, hogy bárki azt mondja, hogy „Én az igazakhoz tartozom.”, még nem biztos, hogy igaz vagyok, csak az igazakhoz tartozom. Az egy külön föladata, küldetése az embernek, hogy egyrészt tartozzunk az igazakhoz, másrészt, hogy olyan értelemben tartozzunk az igazakhoz, hogy mi magunk igazzá legyünk, hogy mi magunk jók legyünk, hogy mi magunk emberségessé váljunk. Tehát az ember pusztán az által nem lesz igazzá, hogy úgy éli át, és azt merheti mondani, hogy „Én az igazakhoz tartozom, a jókhoz tartozom, a rendesekhez tartozom.”

A második gondolat ennek a továbbvitele. Sőt, az ember arra is képes, akármilyen megrendítően hangzik, hogy azt mondjuk, hogy miután mi az igazakhoz tartozunk, vagy mi igazak vagyunk az alapján, hogy az igazakhoz tartozunk, miután az alapján mi igazak vagyunk, hogy az igazakhoz tartozunk, ezért ennek két következménye van. Az egyik, hogy miután mi igazak vagyunk, ezért tulajdonképpen mi egyre több mindent engedhetünk meg magunknak. Nem? Hát mi vagyunk az igazak. Hát, ha mi vagyunk a jók, az igazak, a rendesek, hát akkor mi szinte már gátlástalanul akármit is megengedhetünk magunknak, hiszen mi az igazakhoz tartozunk. Hát, ha az igazság volta azon múlik az embernek, hogy az igazakhoz tartozik, nem is olyan bolond gondolat azt mondani, hogy hát, akkor gátlástalanul megteszek akármit, és továbbra is az igazakhoz tartozom. És a második, másik fele ennek a téveszmének: Na, hát, ha az igaz voltunk abból fakad, hogy az igazakhoz tartozunk, akkor nem csak egyre gátlástalanabbak lehetünk abban, hogy akkor bármit megtehetünk másokkal, hanem hogy akkor megtehetjük azt, hogy nem az egyéni életszentségre törekszünk, hanem arra, hogy magunkat minél inkább igaznak tartsuk, és másokat minél inkább rossznak. És minél inkább be tudjuk bizonyítani magunk előtt, hogy mi vagyunk a jók, az igazak, a rendesek, és minél inkább be tudjuk bizonyítani magunk előtt, hogy mások a rosszak, hamisak, tévesek és bűnösök, kártékonyak és ártalmasak, annál inkább lehetünk gátlástalanok, és annál inkább tehetünk meg bármit azokkal, akikre azt mondjuk, hogy ők nem igazak, vagy nem jók, vagy nem rendesek.

Tulajdonképpen ez félelmetes. Félelmetes, és a hideg kirázhat bennünket ettől. Főleg attól a drámaiságtól, hogy valaki az által válhat embertelenné, hogy magát az igazakhoz sorolja, hogy ez menti őt föl az alól, hogy ne úgy akarjon igaz lenni, hogy az igazakhoz tartozik, hanem hogy ő igaz emberré alakuljon, és formálja magát jóvá, és az életszentség útján járóvá.

Ez akart a bevezető lenni, de azért az időt is nagyon-nagyon figyelem, mert a következő gondolat így szól: Akkor ez tulajdonképpen, nagyon egyszerűen azt is jelenti, amint tudjuk, hogy ezt jelenti; eddigi ismereteink alapján kimondhatjuk azt, hogy csoportok nem üdvözülnek. Nem létezik kollektív bűnösség, és nem létezik kollektív üdvösség sem. Nincs olyan, hogy egy csoport üdvözül, és ezért nekünk elég ahhoz a csoporthoz tartozni. Minden ismeretünk azt mondatja velünk, hogy egyes emberek üdvözülnek, személyek üdvözülnek, nem pedig csoportok, közösségek, intézmények – és folytathatnám a sort –, hanem az egyes ember, a személy az, aki üdvözül.

Ez mit jelent? Többek között azt jelenti, hogy az ember, aki személyesen eldöntötte azt, hogy igaz akar lenni, ehhez az igaz voltához az embernek hozzá tartozik az, hogy be tudja ismerni, hogyha valamit rosszul csinált. És ez az igaz voltunknak részévé válik, hogy az ember, mert ember, aki törekszik arra, hogy igaz legyen, az igaz voltunk része annak a beismerése, hogy valamit elrontottunk. Szeretnénk jók lenni? Annak, hogy jók vagyunk, annak része, hogy beismerjük, és elismerjük, hogy tévedtünk, vagy tévedhetünk dolgokban, és ez meg is történik, és meg is történt, és ez a jóságunknak részévé válik. Szeretnénk teljes életet élni? Akkor a teljes életnek része, hogy elismerjük és beismerjük, hogy tökéletlenek vagyunk, és mindig is azok leszünk, és mindig azok maradunk, és ennek nap-nap után tanújeleit adjuk. Vágyunk az életszentségre, és megtesszük érte, amit lehet?

Az életszentségnek pedig része, hogy folyton-folyvást beismerjük, hogy követünk el bűnöket, és ez az életszentségnek része. Azért akartam elmondani ezt, hogy az igaz ember, a jó ember, a teljességre törekvő ember, vagy a szent ember, hogy az nem szemben van azzal, hogy ő gyarló, hogy bűnös, hogy téved, hogy néha rosszat tesz. Nem szemben van vele, hanem az ember, aki törekszik erre, hogy jó legyen, és igaz, és szent, és tökéletes, hogy mindannak része annak beismerése, hogy ez milyen töredékesen megy nekünk, nem pedig ellentéte.

Mi az, ami miatt nem szívesen megyünk ki a Jordán folyóhoz? Azért, mert azt mondjuk, hogy mi a személyes dolgainkat elrendezzük, elintézzük. De ugye tudjuk azt, hogy nem csak egyes emberként élünk ebben a világban, hanem – ahogy erről beszéltünk – ott van a társas természetünk. A társas természetünk alapján tartozunk csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez, felekezetekhez, vallási közösségekhez. Igen ám, de mi a tapasztalatunk? Hadd mondjam a pozitív részt! Ugye, így szoktuk mondani: „Az egész több, mint a részek összege.” Hát ezt…, ez alap kijelentésünk. Nagyon egyszerűen szólva, egyes emberként nagyon sok mindent nem tudunk megtenni, de ha összefogunk, és együtt csináljuk, és együttműködünk, akkor együtt olyasmire is képesek vagyunk, amire külön-külön bárhogyan is megerőltetjük magunkat, sose leszünk képesek. Ezt mondja így a szakirodalom, hogy az egész több a részek összegénél. Mert ha a részek összeállnak egy egységgé, egy közösséggé, egy intézménnyé, akkor abból valami többlet jó fog származni. Nem ugyanaz, amikor látunk mesterembereket külön-külön, meg amikor ezek a mesteremberek összejönnek, és együttműködnek, és egymással kooperálva egyszer csak fölépítik a házunkat. Azt látjuk, külön-külön egyikből se született volna ez meg, meg belőlünk se, de így együtt igen.

Szóval, létezik az a jó, az a szép, az az igaz, az a szent, ami nem az egyes emberek szentségének az összeadódásából jön létre, hanem abból, hogy együttműködünk, hogy közösséget alkotunk. Az a jó, az igaz, a szent, az abból jön létre. De mi az, amiről nem szoktunk beszélni? Hogy létezik az a rossz is, ami abból adódik, hogy azt együtt csináljuk. Nem csak az a rossz van ebben a világban, amit az egyes ember maga megtesz. Mert kinézem belőletek, hogy olyanok vagytok, akik nap nap után, vagy hét hét után szembenéztek a személyesen elkövetett, vagy mulasztásban meglévő dolgaitokkal, és személy szerint azért felelősséget vállaltok, és azt mondjátok: „Igen, na most kimegyek a Jordán folyóhoz. Szükségem van némi megtisztulásra és megújulásra.” Igen ám, de létezik az a rossz ebben a világban, ami nem az egyéni rosszaságoknak és bűnöknek az összeadódásából születik, hanem abból, hogy azt mi együtt csináljuk.

A háborúnak a borzalmai, a népirtások embertelenségei, az élő rendszerek nem megfelelő működésének a következményei nem vezethetők le pusztán az egyes emberek személyes bűneiből, mert ott valahogy a bűnök is összeadódnak, és fölhatalmasodnak. Hogyha megnézzük a háborúban az egyes embereknek a részvételét, abból sosem fog kijönni az a borzalom, ami a végén ott megjelenik. Ez mit jelent a mai evangélium szempontjából? Hogy általában nem megyünk ki a Jordán folyóhoz azon oknál fogva, hogy valamiképpen részese vagyok, részt veszek abban a rosszban, ami abból adódik, hogy nem csak egy szál magamban vagyok, hanem csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek, felekezeteknek, egyházi rendszereknek is a tagja vagyok. De akkor ezek miatt a bűnök miatt senki nem megy le a Jordán folyóhoz.

Nekem nagyon fölszabadító volt, mikor egyszer egy alkalommal együtt voltam többek között Törőcsik Marival. Törőcsik Mari nagyon kedvesen azt mondja nekem: „Jaj, hát örülök, hogy megismerjük egymást. Hallottam már rólad.” És a következő gondolata az volt: „Na, hát azért a katolikus egyház tudod, na, hát szóval, azért tudnék, tudnék mit mesélni.” Gondoltam, én is. Mondott ott négy-öt mondatot, hogy: „Milyen borzalmakat tudtatok ti csinálni!” Hát, én ott toporogtam. Kétségkívül, igaz. S akkor egyszer csak megállt, és azt mondja: „De hát miért neked mondom ezeket? Hát, nem voltál ott, nem te csináltad.” Kétségkívül ez jól esett nekem, meg még igaz is volt. De ennyivel nem ússzuk meg, ennyivel ezt nem lehet megúszni. Hadd hozzak erre példát.

Képzeljük el, hogy van egy család, és a családban van egy édesapa, és az édesapa bántalmazza a gyerekeket, vagy bántalmazza az egyik gyereket, és az anya nem tud erről. Képzeljük ezt el, hogy mondjuk nem tud róla. A gyerek egyszer csak felnőtt korában már odamegy az anyjához, és azt mondja: „Tudod, hogy ebben a családban az apa ezt csinálta velem?” Mondhatja erre az édesanya azt, hogy: „Nem tudtam róla, mosom kezeim. Nem én csináltam, ártatlan vagyok. Nem voltam ott, apád bűne.” Nemde, hogy keltődött bennetek egy kis rossz érzés, remélem. Hogy miközben értelmetlennek tűnik, vagy talán fölöslegesnek az, hogy az édesanya a következőt mondja: „Kisfiam, vagy kislányom! Én nem tudtam, hogy ez történt veled. Most meg vagyok rendülve, és szívből sajnálom, hogy ez ebben a családban veled megtörténhetett. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie.” Ez az édesanya akkor fölismer valamit abból a felelősségéből, ami abból adódik, hogy annak a családnak ő tagja, miközben személyes bűne lehet, hogy nincsen. Ezért ő lehet, hogy sose menne le a Jordán folyóhoz. De milyen érdekes, hogy amikor a fia azt mondja: „De velem ezt apa csinálta itt, a családban, mikor gyerek voltam.”, hogy joggal merül föl az édesanyában az a felelősség, hogy „Erre nem mondhatom azt, hogy nem én csináltam.” Mondhatja, csak nem elégséges válasz a gyerekének.

Ezért nagyon érdemes volna megfontolnunk azt, hogy érdemes nekünk lemenni a Jordán folyóhoz mindannak rossznak okán, amit lehet, hogy nem személyesen mi követtünk el, de valamiféle felelősségünk van benne azért, mert annak a családnak, közösségnek, intézménynek, cégnek, akárminek, élő rendszernek a tagja vagyok. Nem én követtem el, de annak a rendszernek tagja vagyok. Tudjuk azt, hogy az élő rendszerek az emberiségtől mondjuk a baráti társaságig, vagy a családig tudnak úgy működni, hogy abban a struktúrák olyanok, hogy segítik az életszentséget, és tudnak úgy működni az élő rendszerek, hogy azok abba az irányba hatnak, hogy ott sokkal nagyobb esélye legyen annak, hogy bűnöket kövessünk el, vagy hogy nagyon nehéz legyen nem bűnöket elkövetni.

Ezért, hogy ezt a gondolatot itt lezárjam: Kétségkívül sokkal, de sokkal kevesebben mennek ki a Jordán folyóhoz azért, hogy azt mondják: „De nekem van felelősségem. Lehet, hogy személyes bűnöm nagyon kevés, főleg ahhoz a rosszhoz képest, ami létrejött.” Ugye, amikor a pápa azt mondja: „Nagyon-nagyon sajnálom azokat a bűnöket, amiket ezekkel, azokkal, amazokkal a csoportokkal szemben elkövettünk. Igaznak tartottuk magunkat, jónak, mondtuk, hogy az Anyaszentegyház. De most én, a 3-4-500 évvel ezelőtti bűnökért szeretnék bocsánatot kérni.” Ugye, amikor a pápa ilyesmit tesz, akkor megjelenhet bennünk annak a jó érzése, hogy ennek van létjogosultsága. Nem volt ott, nem ő csinálta, mondhatja azt, hogy kérjen bocsánatot az, akinek ez személyes bűne. De miért teszi azt meg, hogy mégis azt mondja: „Bocsássatok meg!” Azért, mert fölismeri annak a felelősségét, hogy egy csoportnak, közösségnek, intézménynek, cégnek, bárminek a része, és annak a fájdalmát, hogy létezik az a rossz, ami túlmutat az egyes ember személyes bűnén.

Könnyű ilyenkor rögtön sátánt kiáltani. Még mielőtt őt kiáltjuk, azelőtt érdemes tehát elmélyítenünk magunkban azt a megfontolást, hogy az által, hogy részei vagyunk csoportoknak, közösségeknek, felekezeteknek, intézményeknek, nem mondhatjuk azt, hogy: „Nem voltam ott, és én nem csináltam semmit. Legalábbis a létrejövő rossz és az én tetteim, hát nincsenek is arányban egymással.”

Szeretnék most már kifelé menni. Mi az, amit érdemes tennünk? Például az a megrendítő tapasztalatom, hogy nagyon sokan egy egész életút során sem döntötték el, hogy ők igazak akarnak lenni. Az egy külön döntése a keresztény embernek, hogy elhatározza, hogy ő szeretne jó ember lenni. Az a benyomásom, hogy sok keresztény ember van, aki mintha soha nem döntötte volna el, hogy ő jó ember is akar lenni. Ő keresztény akar lenni, annak a csoportnak a része akar lenni, a vallását akarja gyakorolni. De azt a döntést meghozni, hogy „Én emberként jó ember akarok lenni. Emberként igaz ember akarok lenni.”, lehet, hogy ezt nem hozta meg. Néha az a tapasztalatom, hogy látszik is. Ez az első, amit tehetnénk.

Azután még! Mi az a felelősség, hogyan ragadhatjuk meg, aminek a részei vagyunk, és amiből részesedünk pusztán az által, hogy társas emberi természetünk van, és nem csak magunkban állunk? Mondhatnánk azt, hogy ez a tanúk felelőssége. De érdekes az, ahogy ezt mondjuk. Mit jelent a tanúságtétel? A tanúságtétel azt jelenti, hogy Isten így és így, vagy Isten ezt és ezt tette az én életemben, Jézus és a Szentlélek. De a keresztény ember tanúságtétele arra is vonatkozik, ha már Isten ember lett, és közösséget vállalt velünk, hogy tanúskodunk amellett, hogy az egyik ember mit tett a másikkal, vagy hogy mi magunk elismerjük, hogy hogyan vagyunk részei és részesei annak a jónak, és annak a rossznak, ami az által van ebben a világban, hogy csoportoknak, közösségeknek és intézményeknek vagyunk a tagjai, részei és részesedései. Szükséges tanúskodnunk erről.

Úgy is mondhatnám, hogy mikor fiatal pap voltam, megdöbbenve vettem tudomásul azt, hogy néha nekem szegeznek olyan témákat, amelyekre mondjuk így szoktak utalni, hogy az egyház történelmi bűnei. Úgy az első dolgaim azok voltak, hogy azt mondtam, hogy „Hát de… hát de én abból semmit nem követtem el.” Láttam, hogy ez a válasz nem elégséges. Azóta most már egészen nyilvánvalóan látom, ha valaki valami ilyesmit mond, az első gondolatom tulajdonképpen, ha törekszem arra, hogy igaz legyek, nem lehet más, mint hogy elismerjem, hogy az szörnyű. Nevezhetném ezt bűnbevallásnak. Nem az én bűnöm, de tanúként van felelősségem arra nézve, hogy azt mondjam, hogy igen, el kell ismernem, hogy ez szörnyű volt. És nem elég elismerni, mert egy másik ember áll előttem, aki többek között kimondva-kimondatlanul azt kérdezi, hogy: „Bízhatunk mi bennetek? Vagy most is úgy sikáltok mindent el, szépen ellapogatjátok, leöntögetitek valami szépséggel? Most is ilyenek vagytok, vagy most lehet bennetek bízni? Hát ez a kérdés: lehet most bennetek bízni, vagy nem lehet? Mert Istenben lehet bízni, azt tudom, de bennetek lehet-e bízni? Bennetek, keresztényekben lehet bízni, vagy nem?” Ezért nem elég csak elismernünk azt, hogy igen, hogy ez szörnyű, hogyha az a másik ember, aki a bizalomra kérdez rá, hogy bízhat-e bennünk, „Bízhatok-e bennetek?”, hogyha ő nem látja rajtunk azt, hogy ez nekünk fáj is. Nem csak szavakat mondunk itt, hogy „Jó, persze…”. Ahogyan a bűnbánat, bűnbocsánat szentségéből tudjuk, nem elég, hogy bevalljuk, és beismerjük, és aztán van egy bűnbánatunk a szónak valamilyen értelmében, hanem ott van a jóvátétel, a jóvátétel, ami a jövőre irányul.

Záró gondolat. Ezért tehát a felelősségünk sokkal árnyaltabb és átfogóbb, mint ahogyan azt szoktuk gondolni. És amikor Jézus lemegy a Jordán folyóhoz, bár nincsen személyes bűne, az nem értelmetlenség, nem fölösleges, nem színjáték, nem egyszerűen csak kifelé van, hanem ennek a lerakhatatlan emberi közösségi, társas felelősségnek a fölragyogtatása. Olyan szépségesen megrendítő, ahogyan mi hangzik el? Ott, a mennyből egyszer csak elhangzik ez a szó, hogy: „Te a szeretett fiam vagy, kedvemet találom benned.” Szívem szerintem azt mondanám, ezt, XXI. század, hogy ez valami őslájk, ez minden lájkok atyja. Sőt, a Mennyei Atya nem hogy lájkolja a fiát, lávolta. Ez egy lávolás, egy ős lávolás. (Lávolás: közösségi médiában az szeretetet kifejező piros szív (Love) ikon használata – szerk.) És hogy összekössem a múlt hetet ezzel a mostanival, hogy megint csak az idei évre, mint valami program, nem egy rossz dolog úgy élni, hogy a mennyeiek lájkoljanak minket, vagy hogy az égiek lávoljanak bennünket.

https://youtu.be/wD15SosUAcA

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."