Pál Feri vasárnapi beszédekMt 22,34-40 - Évközi 30. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
25

https://youtu.be/ZhOAVgekaJQ

Alattomos szándékkal akarják Jézust kérdezni, vagy hát így is kérdezik. Máris megvan a párhuzam a múlt vasárnapi evangéliummal. Tudjuk, hogy itt megint az a fajta alattomos szándék azt rejti magában, hogy látják, hogy Jézus mit tesz, és hogyan beszél, de hátha majd most erre a kérdésre olyasmit mond, amivel vádolni lehet őt. Vagy pedig, hogyha a törvénynek megfelelő dolgokat mondja, akkor pedig majd ütköztetik azzal, hogy hát hogyan beszélt, vagy mit tett. Nemde, valami törvényszegés az? Tehát tulajdonképpen megint kelepcébe akarják csalni. Gyönyörűséges, ahogyan Jézus éppen a korabeli ember számára is oly nagyra tartott imádsággal és szentírási szövegekkel válaszol. Ezzel megteszi azt, nagyon hasonlóan, mint ahogyan erről elmélkedtünk múlt vasárnap, hogy a kérdező, aki azt gondolja kívülállóként, ráveheti Jézust arra, hogy esetleg valami olyasmit mondjon, vagy tegyen, ami miatt majd ők aztán eldöntik, mi legyen a sorsa, hogy ezzel a válaszával megüzeni azt, nekünk is, hogy sosem lehetünk kívülállók. Vagyis, ezt most így fogalmaznám meg, hogy nem Jézusról van csak szó, hanem mindig rólam is, a kérdezőről is. És sosem csak elméletről van szó, hanem mindig az életünk gyakorlatáról.

Ezért az ember, aki elméleti kérdéseket tesz föl egy másik számára, könnyen abban az illúzióban ringathatja magát, hogy róla akkor nincs szó, és főképpen arról, ahogyan ő él. De amikor Jézus azt mondja: „Szeresd az Uradat, Istenedet…” nem ismétlem el teljesen, „…felebarátodat, mint önmagadat”, és ha erre a kérdező azt mondja: „Hát tényleg, ez a törvény.”, ebben a pillanatban ez a törvény rá is vonatkozik. A következő kérdés lehet Jézus részéről az, hogy „És akkor? Akkor ez az előző dolog mi volt?” Szóval sosem csak a másikról van szó, hanem mindig rólunk, törvényszerűen, kikerülhetetlenül, és sohasem csak elméletekkel foglalkozunk, hanem mindig az életünk gyakorlata kerül a terítékre.

Ennek kapcsán pedig szeretnék beszélni nem a szeretetről, nem a szeretetről szeretnék beszélni, vagy talán inkább azt mondanám, egy kicsit igen. Ha már valakinek fontos az, hogy a szeretetről legyen szó, rendben van, a szeretet föltételéről szeretnék akkor beszélni. Arról, hogy ebben a törvényben, ahogy Jézus azt mondja, ez a legfontosabb, nem úgy hangzik el a szöveg: „Szeresd Istent! Szeresd a másik embert!”, nem így hangzik, hanem úgy hangzik: „Szeresd a te Istenedet! Szeresd a te felebarátodat!” Ezért, ha bármelyikünk azt gondolja, hogy nekünk, katolikus, keresztény embereknek – most így mondom, tudatosan – az a nagy témánk, hogy szeretjük-e Istent, és szeretjük-e a másik embert, nem ez a nagy témánk. Sosem volt ez a nagy témánk. A nagy témánk az, hogy eljutok-e oda, hogy azt mondom: „Istenem.”, vagy hogy „Mi Atyánk!”, és hogy a másik emberre azt mondom-e: „Másik.”, vagy azt mondom „Embertársam.”

Ezért, amikor bármelyikünk eljut oda, hogy úgy tudja mondani, hogy „Istenem.”, és „Istenünk.”, vagy „Mi Atyánk.”, és ez egy valódi maggyőződés a részéről, és nem csak azt mondom, hogy „A másik.”, vagy „Egy ember.”, hanem „Az embertársam.”, akkor megteremtettük a szeretet föltételét. Amíg Istenről és emberről beszélünk, nem sok jónak nézünk elébe. Valahogy úgy, mint amikor addig arról beszélünk, hogy „Mi lesz a Földdel?”, hát mi lesz? Egész más, ha azon kezdünk el ügyködni, hogy „Mi lesz a Földünkkel?” A mi-, és a következő nemzedékek Földjével, ezzel a bolygóval, ami nem egy bolygó, hanem a mi bolygónk, hogy ővele mi lesz. Ha valaki eljut ide, hogy „Mi lesz a mi bolygónkkal?”, akkor megteremtette a szeretetnek, a cselekvésnek a föltételét. Erről szeretnék beszélni, mit jelent ez, ha megpróbáljuk kibontani egy kicsi elmélkedés révén, hogy „Istenem”, és „felebarátom”?

Az első gondolat így szól. Mit is jelent akkor ez? Nem a birtoklás értelmében „Az én Istenem.”, meg „Az én felebarátom.”, mint hogyha magamhoz rendelném, és én lennék a nagy, ő a kicsi, és akkor már birtokolnám, és akkor miután így mondom, hogy „Istenem”, hát akkor elmondom neki, mi hogyan legyen. „Az én feleségem. Hát az én feleségem, úgyhogy akkor csinálja azt a vacsorát! Az én férjem, na, akkor most már mikor festi le a kerítést?” Nem ebben az értelemben „Istenem”, és „embertársam”, hanem az önazonosság értelmében. Ha azt mondom: „Az én Istenem.”, akkor magamról is mondtam valamit. Azt mondom, a férjem, vagy a feleségem, akkor magamról is mondtam valamit. Tehát amikor elhangzik ez, hogy „Istenedet”, és a „felebarátodat”, akkor ezzel elkezdünk magunkról is beszélni, a szó legjobb értelmében, mégpedig arról, hogy kik vagyunk mi, és hogyan látjuk magunkat.

Ez máris itt a második gondolat. Tehát, hogy akkor a történet úgy folytatódik az egyik verzióban: jó, hát akkor hogy igazolja magát a kérdező, fölteszi ezt a kérdést: „De ki az én felebarátom?” Nyilván elég okos lehetett a kérdező, és amikor Jézus nem sétál bele a csapdába, és látja már ő is, hogy nem elméletről van szó, hanem gyakorlatról, nem a másikról, hanem őróla, hát akkor zavarában: „Még azért valamit nem értek. Hogy is van ez a felebarátság?”

A következő gondolat így szól: Ez a téma valójában nem azt a kérdést veti föl, ki az én felebarátom, hogy aztán elméletben ezen okoskodjunk még harminc évig. Ez a történet azt a kérdést intézi hozzánk, hogy „Ki vagyok én?” Mégpedig azért, mert ha az én felebarátom vagy, akkor nem csak rólad van szó, hanem rólam, valakiről, aki azt mondta, hogy „Te az én embertársam vagy.” Akkor nem csak Istenről van szó, hanem az én Istenemről. Akkor én egy olyan valaki vagyok, aki amikor az Istenre gondol, akkor magát is oda gondolja. Ezért ez a gondolat így szól, hogy ez a történet egyszer csak valahogy megteszi ezt a fordulatot velünk is. Nem az a kérdés, ki az embertársam, és akkor kit kell így vagy úgy szeretni, hanem hogy valójában ki vagyok én.

Így jutok el a következő gondolatig, hogy akkor pedig – és hadd hozzak ide párhuzamokat. Mikor szombatonként esketünk, akkor ugye úgy szoktuk azt gondolni általában, és úgy elsőre talán így is van, hogy az a férfi és az a nő megtalálta az igazit. Ránéz így, hogy ő az igazi, és akkor majd hát szereti őt. De itt is megtörténik jó értelemben a fordulat, mert egy ideig mi foglalkoztat bennünket? Például az, hogy hűséges legyen ő énhozzám, illetve az, hogy nem csak, hogy ő hűséges-e énhozzám, hanem hogy én hűséges vagyok-e őhozzá. De a valódi kérdésünk nem ez, hanem az, hogy amikor itt áll két ember, és azt mondja: „Holtomiglan, holtodiglan, szeretetből vagyok veled.”, akkor egy pont után a kérdés már így szól: „Hűséges vagyok-e magamhoz?” Nem a társamhoz. Mert ha az a kérdés, a társamhoz, rögtön jönnek a gondolatok. „Jó, de ő ilyen volt. Jó, de olyan volt. Hogy lennék hűséges, mikor ő sem volt hűséges hozzám? Mikor ezt csinálta… hát, az is hűtlenség. Jó, lehet, hogy nem csalt meg, de…” A nagy kérdés az, egy idő után, ha valahogy az élet természetét az evangélium fényében megsejtjük: Hűséges vagyok-e magamhoz? Ahhoz a valakihez, aki azt mondta itt, hogy „Szeretetből megyek hozzád. Szeretetből veszlek el.” És én önmagamhoz hűséges vagyok-e? Akkor lehetek hűséges magamhoz, ha nagyon világos számomra, hogy ki vagyok én.

Eszembe jutott egy élményem. Tudom, hogy mondtam. Tudjátok, vacakoltam ezzel egy kicsit máma, hogy szabad-e kétszer is elmondani egy történetet? Arra jutottam, mentségül magam felé, hogy talán azért szabad elmondani kétszer is ugyanazt a történetet, mert az összefüggés, amiben elhangzik, nem ugyanaz. És mi sem vagyunk ugyanazok. Akkor lehet, hogy a történet is föl tudja ragyogtatni egy másik arcát. Mert az az élményem jutott eszembe, amikor a Szentföldön voltunk, és mentük a busszal Jeruzsálemből le, le, egészen a Jordán folyóhoz, jó hosszú út. Mellettem ült egy egyébként pszichológus hölgy, és nem beszélgettünk egy szót sem. Látszólag tehát teljesen mindegy, hogy pszichológus volt-e vagy nem. De ahogy ott mentünk, és úgy ki-ki a maga dolgával el volt foglalva, egyszer csak odafordult felém ez a hölgy. Úgy idősebb nálam egy tizenöttel, azt mondja: „Te Feri! Hát, a férjem nem az az ember, akihez én annak idején hozzámentem.” Én erre nem mondtam semmit, de ő se mondott semmit, hanem hát mentünk a Jordán folyóhoz. Eltelt körülbelül egy óra, nem mondtunk egy szót sem. Megint rám néz, azt mondja: „Te Feri! Én se vagyok az a nő, akit ő elvett annak idején.” Majd megint utaztunk egy órát, és elérkeztünk a Jordánig.

És nemde, így van ez, hát azt mondjuk: „Szeretlek téged, holtomiglan, holtodiglan.” De, hát de te nem leszel ugyanaz 10-20-30-40 év múlva. Hát, ssszzz… De egy valami változatlan marad, hogy a feleségem vagy. De ami még fontosabb, hogy én a te férjed vagyok. Hogy én ennek tartom magam, a te férjednek. És ez nem változik. Tehát ez a gondolat, hogy megragadjam; nem az a nagy kérdés, ki az én felebarátom, és hogy aztán akkor most a felebarátomat majd így szeretem, a nem felebarátomat… Hanem hogy ki vagyok én, és hogy hűséges tudok-e lenni ahhoz a valakihez, aki én magam vagyok?

Így jutok el a következő gondolatig. Ez azt jelenti, hogy egyszer csak rácsodálkozhatok arra, olyan gyönyörű ez a magyar szó, hogy: embertárs. Felebarát, de például így hangzik egy másik fordításban: embertárs. Ki vagyok én? Kikerülhetetlenül egy ember vagyok. És ha én azt állítom magamról, hogy én ember vagyok, akkor ezzel azt mondtam, hogy minden ember az önazonosságom része. Hát, ha az én önazonosságomhoz hozzátartozik, hogy ember vagyok, és te is az vagy, akkor valamiképpen te az én önazonosságomnak, az önmagamról alkotott képnek a része vagy. Mikor elérkezünk ide, akkor egyszer csak kiderül, hogy mit jelent az, hogyha valaki kiáll, és bátran azt mondja: „De én egy ember vagyok.” Hogy ezzel azt is mondtam, hogy akkor minden ember az én embertársam, az emberségben az én társam. Hát akkor?

Így szeretnék eljutni a következő gondolatig. Hogyan mondja Jézus, (azt mondja) a hagyományra hivatkozva, az írásokra? „Teljesen.” Teljes szívvel, teljes erővel, teljes értelemmel, elmével, teljes lélekkel, hogy: „Teljesen.” Mit jelent akkor az, hogy teljesen szeretni valakit? Nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy következetesen embernek tartom magam, és téged is, az én embertársamnak. Nem csak egy embernek, hanem az embertársamnak. Nem a birtoklás, hanem az önazonosságom értelmében. Hadd fordítsam le ezt aprópénzre!

Ugye nagy dolog, hogy mi azt mondjuk, magyarok vagyunk. De ennél van egy sokkal fontosabb mondat. Nem csak magyarok vagyunk, hanem magyar emberek, és az nem ugyanaz. Nagyon büszkék lehetünk arra, hogy keresztények vagyunk, de annál van sokkal-sokkal több, hogy bármelyikünk azt mondja: „Keresztény vagyok.” Ez pedig az, hogy amikor azt mondjuk magunkról, hogy: „Keresztény ember vagyok.” És nekünk mondjuk, akik itt vagyunk, lehet, hogy tényleg egy fölemelő a hitünknek valami mélysége, hogy „Katolikus vagyok.” Ennél van valami sokkal fontosabb, hogy: „Katolikus ember vagyok.”

Bele lehet kötni a szóba, és mégis, vállalva ezt azt mondom, ha bármelyikünk csak azt mondja: „Én egy katolikus, keresztény, magyar vagyok.”, én egy kicsit félek tőled. Lehet, hogyha nagyon szoros kapcsolatba kerülnénk, akkor pedig nagyon félnék tőled. De ha valaki rám néz, és azt mondja: „Én egy keresztény ember vagyok, egy katolikus, magyar ember vagyok.”, tőled nem félek. Mert azzal, hogy azt mondod: „Katolikus, keresztény, magyar ember vagyok.”, tudom, hogy te úgy látod magad, hogy „Én a te embertársad vagyok.” Hogy amikor engem látsz, egy kicsit magadat is látod, mert ember vagyok, ahogy te. Ezért, amikor így szól a törvény: „Teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes erővel, teljes elmével.”, hát a teljesbe beletartozik az, hogy emberként.

A záró gondolatom így szól, még ha egy kicsit karcos is. Bizonyos helyzetekben, ha az önazonosságomhoz nem tartozik az hozzá, hogy ember, hanem csak az, hogy katolikus, vagy keresztény, vagy magyar, akkor lesznek helyzetek, amiből szép lassan a „teljes” kimegy, és akkor, ahogyan ezt most a szentírásból mondhatjuk, sokszor akaratlanul, később talán megbánva, lelketlenné válunk. Mert nem teljes lélekkel szeretjük majd, hanem… És észrevétlenül válhatunk lelketlenné, szívtelenné, erőtlenné; lelketlenné. Összefoglalva: embertelenné, és egy kicsit esztelenné. És hogyha Jézustól azt kérdezzük: „Ki a te embertársad?”, akkor lehet, hogy Jézus valami olyasmit mondana: „Engem sosem ez foglalkoztatott, hanem az, hogy az utolsó pillanatig azt tudjam nektek mondani, hogy ti mindig is az embertársaim maradtok, mindig. Hogy számomra sosem csak az lesz, hogy farizeus, hanem farizeus ember. Hogy szadduceus: szadduceus ember. És ezért ti mindig, az utolsó pillanatig az én embertársaim maradtok.” Ezért, az elmélkedés végén, tulajdonképpen arról hozhatunk döntést, hogy emberként akarunk-e élni? Mert ha emberként akarunk élni, akkor egyszer csak megvilágosodik számunkra az, mit jelent, hogy „Istenem”, és hogy „embertársam”.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."